Dia nem tudott válaszolni. Leszaladt a lépcsőn, mert a tornác alján meglátott valamit. Ösztönösen megtorpant, és finom mozdulattal csendre intette a többieket. A szél felerősödött, de a lapot, amely ott feküdt a fűben, nem sodorta el. Valaki egy követ tett rá. Lehajolt és anélkül, hogy alaposan szemügyre vette volna, már tudta, micsoda. Ismerte a fotót. Ők voltak rajta négyen, amikor a közeli bányatónál fürödtek. Megfordította. Hevenyészett kézírással ennyi állt rajta: Emlékszem mindenre.
Ujjai megdermedtek, szíve hevesen kalapált, úgy, ahogy legutóbb vagy tizenöt éve, de nem tudott megmozdulni, mintha attól félt volna, hogy megijeszti a bokorban lapuló vadat.
– Mi az? – kérdezte Miki, mire szó nélkül átnyújtotta neki a megfakult fotót.
– Istenem! Itt van! – suttogta a lány. – Itt van, és nem lesz könyörületes velünk. Mi sem voltunk azok.
– Hallgass! – mordult rá Lea. – Ez nem egy film. Különben is, ha jól emlékszem, te voltál legjobban megijedve. Téged védtünk. Most fogd be!
– Én nem akarok itt maradni egyedül! Nagyon félek!
– Ha téged megtalált, bennünket is meg fog!
Miki érezte, hogy ami most következik, az nem gyerekjáték. Ha Szabolcs tisztázni szeretné a dolgokat, akkor egyenesen besétálna, vagy legalábbis nem is ilyen módon jelentkezne. Talán a múltnak mégiscsak meg kell fizetni az árát, még ha késleltetve is.
– Egyetlen helyen tudunk csak elbújni…Igaz, hogy már nincs közünk hozzá, de nálam maradt a pótkulcs. – felelte.
– Én nem megyek vissza oda! – suttogta szipogva Dia, de Lea átkarolta, és beterelte a házba. – Más választásod nincs – súgta a fülébe. – Ha emlékszik, akkor arra is fog, hogy pontosan mi történt.
– Pakoljatok! – szólt rájuk a fiú. – De ne ruhákat az isten szerelmére, hanem ennivalót, töltőt, és elemlámpát. Nem tudni, meddig leszünk ott. Inkább készüljünk pár napra, minthogy élelem nélkül maradjunk.
– Az én telefonom nem jelzi, hogy az a Karma a közelben van…Lehet, hogy csak az volt a célja, hogy kicsit ránk ijesszen. Az is lehet, hogy ez csak vicc, szereti a régi filmeket, és most röhögve nézi, mihez kezdünk… – Lea megint akadékoskodott, ahogy mindig.
Miki arcán sötét árnyék futott át. Nem akart prédikálni, de keménykedni se. Megcsóválta a fejét, és olyan otthonosan nyúlt be Lea konyhaszekrényébe, mintha mindig is ott lakott volna. Kivett pár zacskó gabonapelyhet, konzervet és tejet, majd bedobálta a hátizsákjába.
– Lányok, ezt majd később megvitatjuk! Most menjünk, mielőtt késő lesz. Nem akarom az ördögöt a falra festeni, de nem hinném, hogy ez csak játék.
– Szerinted, mit akarhat? – nézett rá a házigazda, és legszívesebben megölelte volna.
Mindig is szerette benne, hogy rátermett és ügyes, bár az utóbbi évek nem ezt mutatták, ő még emlékezett a régi srácra, akit tiszta szívből szeretett. Mint barátot.
Ekkor az egyik ajtó, ami oldalt nyílt a kertre, hangos csapódással adott választ a kérdésre, amely évek óta foglalkoztatta őket. Mit akarhat Szabolcs? Ugyan, va már! Van a világon egyetlen olyan ember is, aki nem bosszúra vágyna az ő helyében? Tulajdonképpen meg is értették volna őt, ha nem róluk lett volna szó.
Az egész ház megremegett, a por felkavarodott a kandalló tetején. Dia felsikoltott, Lea egy pillanatra elengedte a táskát, ami tompa puffanással zuhant a padlóra. Miki maga mögé rántotta a lányt, és hátrálni kezdett.
– Menjünk! – kiáltotta. A kijárat felé rohantak, és Lea még egyszer, maga sem tudta miért, hátranézett.
Ez épp elég volt neki ahhoz, hogy meglásson egy árnyat. Lehet, hogy csak képzelte, de esze ágában sem volt utánajárni, hogy a valóság vagy ijedtsége űzött-e vele tréfát. Az ajtó nehezen akart nyílni, mintha kívülről tartotta volna valaki. A fiú teljes erejéből belerúgott, mire a műanyag megroppant és résnyire engedett.
Erősen alkonyodott odakint. Hallották saját zihálásukat, mire elérték a fekete furgont, amivel a srác érkezett. Pontosabban a helyet, mert a fák tövében nem állt semmilyen kocsi, Dia is jóval messzebb állt meg, de most szürke autója elveszett a félhomályban. Dermedten álltak a parkolóban, és hirtelen nem tudták, mit tegyenek. A sűrű fák közül mintha kuncogást sodort volna feléjük a szél. A gallyakon lépések zaja hallatszott. Közeledett valaki, akit nem akartak megvárni. A fák árnyai lassú imbolygásba kezdtek. A kuncogás alábbhagyott. Majd egy ismerős hang szűrődött ki a sötétből:
– Hová, hová ilyen sietősen? – Lea Mikire nézett, Dia pedig kettejükre bámult. A félelem ködöt vont az agyukra, mert a máskor oly barátságos környék sose jelentett veszélyt. Most azonban ezer százalékosan közeledett a karma. A hangja elérte őket, és kését megforgatta a bordáik között. Egyszerre mindhármukéban.
Folytatjuk…
Kép forrása: Pinterest
