Elizát a rutin tartotta egybe. Megszokta, hogy minden reggel ugyanakkor kel fel, ugyanazon az útvonalon halad a munkahelyére, és ugyanazt reggelizi. Nem bánta, mert mindez megnyugtatta. Ezt tanulta odahaza, és nem volt ebben semmi unalmas. A tejeskávé az tejeskávé, a vajas croissant meg vajas croissant, akárhogy ragozza az ember. A pékségben már kérés nélkül nyújtotta át neki a mosolygós, középkorú hölgy, és nem kérdezte tőle, hogy esetleg még valamit? Úgy tűnt, jól ismeri őt.
Azon a kedden azonban történt valami. Már idegesen ébredt, mert a telefonja nem ébresztette. Kapkodva zuhanyozott, és csak az utcán vette észre a fordított pólót magán. Az emberek azonban lehajtott fejjel siettek a munkába, eszük ágában se volt ilyesmivel foglalkozni. A hölgy szokás szerint széles vigyorral nyújtotta a papírzacskót, ő megköszönte és rohant, hogy még véletlenül se késsen el. Egy, írd és mondd, egy perccel a munkakezdés előtt esett be, még gyorsan kifordította pólóját a mosdóban, majd a zacskóba nyúlt, hogy csak egyet kortyoljon a kávéból, mielőtt megkezdődik a hajrá. Lepattintotta a fedelét, és azonnal megcsapta a mogyoró illata. A tejeskávénak azonban nincs mogyoró illata. Fogta, visszatette a zacskóba a kakaóscsiga mellé, és azonnal tudta, hogy elcserélték a rendelését. Mivel még senki nem mozgolódott túlságosan, odaszólt lusta és lassú Évinek, hogy azonnal jön, és futott is vissza a sarki pékségbe. Csak ötven méternyire volt, nem okozott neki nagy gondot. A pultnál egyetlen ember állt csak, és épp azt a mondatot mondta ki, amit ő szeretett volna:
– Ne haragudjon, de én nem ezt kértem!
– Én se! – kiáltotta. – Elvittem valaki mogyorós lattéját.
– Az enyémet úgy hiszem! – felelte az idegen feszülten. – Esetleg egy kakaós csiga is volt mellette?
– Igen! – nevetett fel Eliza.
– Cserebere? – nézett rá a férfi., de még mindig nem mosolygott.
Bólintott, de azért a biztonság kedvéért belekukkantott a zacskóba. A pult mögött álló hölgy, akinek élénkvörös tincsei kikandikáltak sapkája alól, nem szólt semmit. Még azt se mondta, bocsánat, inkább csak kedvesen mosolygott és nézte őket.
Eliza zavartan elfogadta a cserét, és sietve távozott. A nap ugyanilyen furcsaságokkal folytatódott. Azt a munkát kapta meg, amire nem számított. Anyja őt hívta fel a nővére helyett, és arról faggatta, hogy vannak a kicsik, mire elmondta, hogy nem igazán tudja. Persze nevettek, majd megbeszélték, hogy hétvégén találkoznak.
Másnap reggel azonban sokkal tudatosabban öltözködött, mert a telefon rendesen felvisított hatkor, és minden, de minden tökéletesen kezdődött. Az idegen-ismerős férfi megjelenése azonban felkavarta az állóvizet. Eliza meg volt róla győződve, hogy ilyesféle véletlenek nincsenek, bizonyára követi vagy épp ott várja.
– Megint találkozunk? – vigyorgott rá a barna szemű, barna hajú ismeretlen, akinek megnyugtatóan kedves tekintete azonnal azt sugallta, hogy nincs az egészben semmiféle misztikusság, azt meghagyja a filmeknek.
– Úgy látszik, igen! De ma nem cserélek! – felelte neki érthetetlen kacérsággal, mire amaz elnevette magát.
– Én se! Szeretem a mogyorós lattét!
A munkahelyén a nap folyamán azért egy-két alkalommal felvillant előtte a férfi képe, de akkora volt a hajtás, hogy ahogy jött, el is szállt. Vivien, a nagyfőnök, nem hagyott időt másra gondolni, értett emberei kiszipolyázásához. Úgy tudott nézni, hogy az ember vagy összekapta magát, vagy lement kutyába. Egy azonban biztos volt, a sikere mögött kemény és elszánt szív lakozott. Mégse izgatta különösebben, mert eljött a csütörtök, majd a péntek, és a fickó újra ott volt, ugyanakkor, ugyanúgy, és váltottak is egy-két semmitmondó mondatot.
Szombaton már együtt ebédeltek, és anélkül, hogy ezt randinak minősítették volna, egyszerűen kifolytak belőlük a magánéletükre vonatkozó történetek. Azonnal kiderült, hogy Dávid, mert hogy ez volt a neve a „mogyoróslatténak”, egyedülálló, csak nemrég került ki egy hosszú és nehéz kapcsolatból, és élvezi, hogy végre önmaga lehet. Eliza elmondta, hogy ő régóta egyedül van, és a munkája fontos neki. Ennek hallatán Dávid hátradőlt, összekulcsolta mellkasán a kezét, és valamennyivel merevebbé vált. A feszültség, ami belőle áradt, szinte kézzelfogható lett.
– Talán baj, hogy szeretem a munkám? – nézett rá. – Fura arcot vágtál, amikor ezt mondtam.
– Dehogy! Az a jó, ha az ember kedveli, amit csinál – felelte udvariasan és kimérten.
A fejében már hallotta ezt a választ, mert Tímea mindig ugyanezt vetette a szemére: nincs ideje kettejükre. És valóban nem volt, de az elején elnézte neki. Túl sokáig hagyta, hogy a MI háttérbe szoruljon.
– Én szeretem. – ismételte hangsúlyt helyezve a tényre a lány. Ám ez az kijelentés szinte pecsétet rakott a hangulatra. Ettől kezdve csak filmekről, könyvekről beszélgettek, és olyan felületes maradt a csevej, hogy a végén mindketten a végét várták.
Eliza csalódottan ballagott haza. Az olyan jól indult – mondatot visszhangozta az agya. De megrántotta a vállát, és megkönnyebbült, hogy nem engedte bele magát túlságosan ebbe a még nem is bimbózó ismerkedésbe. A romantikus filmekben ilyenkor már egy parkban sétálnak, fagyit esznek, csókolóznak, a valóságban meg a főhősnő a csípős tavaszi délutánon hazafelé lépeget tanácstalanul. A fák épphogy rügyeztek, de a váratlan fagy megállította őket. Április volt, csalóka és maró, még nem mutatta meg játékos csalafinta arcát. A vasárnap úgy telt el, hogy egyikük se jelentkezett a másiknál. Bevallhatóan bántotta, de nővére gyerekei lefoglalták, anyja is ontotta a környék pletykáit, így nem maradt ideje gondolkodni. Gondolkodni sose jó, mert csak belemagyarázással jár, mondják mindig az okosok, és most igazat adott nekik. Ám a vasárnapot a hétfő követi, és a rutin. Az a rutin, amely addig kellemes volt. Bízott benne, hogy Dávid most nem ugyanakkor érkezik, miért is tenné. Kicsit óvatosan nyomta le a pékség ajtajának rézkilincsét, és a szíve is máshogy dobogott, ahogy belépett. Ketten voltak odabent, az egyiket azonnal felimerte. Egy osztálytársa volt, akit évek óta nem látott, de tudta róla, hogy színészi babérokra tört.
– A kicsi Eliza! – kiáltott fel Benedek. – El se hiszem! Kész csoda, hogy látlak! Gyere, hadd öleljelek meg, milyen gyönyörű lettél!
– Á, szóval nem voltam az? – kacagott fel a lány. – Te aztán tudsz bókolni!
– Jaj, én ostoba! Nem, te gyönyörű voltál mindig is, de nekem a vakság ködöt vont a szememre! – Azzal teátrálisan meghajolt és szorosan magához ölelte a lányt.
Ez bolond, futott át az agyán, de ráhagyta, pedig alakítása messze volt az Oscartól.
– Hadd hívjalak meg bármire! Van egy kis időd? Csak álljunk meg a pultnál és igyunk meg egy kávét, jó? Ne mondj nemet, ennyi ideje mindenkinek van!
Azzal kért egy tejeskávét és már terelte is Elizát a kis pékség sarkába.
– Honnan tudtad, mit kérnék? – nézett rá elhűlve.
– Te olyan tejeskávé-lány vagy! – hangzott a nagyképű válasz.
Ekkor lépett be Dávid, akinek kikerekedett a szeme, amikor meglátta őket. Odabólintott, de arca nem derült fel. Eliza megértette, hogy már nem kíváncsi rá. Ezért teljes testével Benedek felé fordult, és mosolygó arccal csak rá koncentrált, Nem, nem hagyta, hogy érzelmei merő véletlenségből áthangolják az agyát.
Folytatjuk…
Kép forrása: Pinterest
