Az ember ritkán elégszik meg azzal, amije van. A leggyakoribb reakció, miután elértünk valamit, nem az elégedettség, hanem az, hogy elkezdünk még többre vágyakozni. Az ember mindig jobbat, nagyobbat, szebbet keres.
(Yuval Noah Harari)
Van bennünk valami ősi, állandó hiányérzet, amely nem képes elmúlni. Mintha a lélek magányos és kivert kutya lenne, aki mindig szimatol, mert sose elég neki a simogatás, az új ösvény vagy a következő falat. A modern ember jól ismeri ezt a belső nyugtalanságot: mindene megvan, de valahogy semmi nem elég neki. Talán ez az egyik dolog, amit érdemes lenne újragondolnunk.
A pszichológusok azt állítják, hogy túl gyorsan hozzászokunk a jóhoz. Az új telefon addig izgalmas, amíg kibontjuk. A friss kapcsolat addig bódító, amíg az újdonság varázsa fennáll. A lakás, amit nem érünk el, éteri magasságokba repít, ha megkapjuk, pontosan úgy, mint egy nyaralás, amely alatt gyakran unatkozunk vagy veszekszünk. Ez az állandó vágyakozás hatalmas csapda, mert nem engedi meg, hogy észrevegyük, mennyire jó nekünk az, amiben vagyunk.
Társadalmunk a hiányra épít. A reklámok arra épülnek, hogy mindennél lehet jobbat találni. Hiába van jó rúzsod, cipőd, táskád, vannak még sokkal jobbak. A közösségi média erre tudatosan ráerősít, mert minden pillanatban azt mutatja meg, hogy még mink nincs. A mások fantasztikus családja, háza, nyaralója, kapcsolata, gyermekeivel való viszonya mind csak erre jó. És ezek a hiányok fájnak. A hála hangja elhal, nem törődünk vele. Bár nem tűnik el, de egyre jelentéktelenné válik.
Gyötör minket a gondolat, hogy miben vagyunk rosszak, sikertelenek, hiszen látjuk, ahogy más felemelkedik, és ha nem is igaz, elhiteti velünk, hogy ő álomnő, álomanya, akinek megvan az álomférje és álomnyaralása. Mindannyiunk életében van legalább tíz olyan dolog, amire tegnap még csak vágyott. Netán imádkoztunk valamiért, de észre se vettük, hogy meglett nekünk, mert mindig valami új jött a helyébe, amit el akartunk érni.
Az elégedettség nem a körülményeink kérdése, hanem a fókuszé. Vannak, akik sosem lesznek boldogok egy palotában, mások pedig azok szerény hajlékukban is. Amikor azt állítjuk, hogy régen szegényen is boldogok voltak az emberek, ámítjuk magunkat. Nem voltak, de nem is gyötörték magukat folytonos irigykedéssel és ácsingózással.
Az elég fogalmát ideje lenne újradefiniálni. A nekem elég nem azt jelenti, hogy beletörődünk valamibe. Az elég után is vágyhatunk többre, de nem szabad hagyni, hogy azon múljon a boldogságunk, hogy elérünk-e egy újabb álmot.
Lehet fejlődni, álmodni, értelmes célokat hajszolni, de közben jó lenne megélni a jelen teljességét. Az élet nem nagy pillanatokból áll össze (születés, halál, esküvő), hanem az aprókból, amelyek felett gyakran elsiklunk. Vissza kellene térnünk a jelenhez, és örülni annak, ami a miénk. Pl. a reggeli fény az ablakban, egy váratlan ölelés, a csend és a tér, amelyben szabadon lélegezhetünk.
A hála gyakorlása nem újhullámos közhely. Kutatások bizonyítják, hogy máshogyan kezdünk gondolkodni, ha elkezdjük számba venni mink van, és nem arra koncentrálunk, ami hiányzik. Ha nem loholunk, hanem időt adunk magunknak egy kapcsolatban, egy gyereknek a fejlődésben, akkor talán el tudjuk majd fogadni, hogy a jelen az értékes. Az a jelen, amely nem biztos, hogy holnapba fordul át. Mert ma van miből éni, miből szeretni és miben hinni. Ha ez így van, akkor nem az lenne a legfontosabb, hogy örömmel tekintsünk arra, ami valóban számít és amit megszereztünk?
Tényleg kell a huszadik ruha, táska, autó vagy szerető? Többek leszünk általa?
Nem valószínű.
