„A világ egy könyv, és aki nem utazik, csak egyetlen oldalt olvas el.” (Szent Ágoston)
Utazni jó, mert kizökkent bennünket a mindennapokból. Kimozdít abból, amit ismerünk és már észre se veszünk. Segít eltávolodni a problémáinktól, még akkor is, ha nem menekülhetünk el előlünk. Mégis előfordulhat, hogy messzebbről nézve nem tűnnek óriásinak, és ha hazaérkezünk, talán képessé válunk más szemmel nézni rájuk. Az utazás sokkal több annál, minthogy elindulunk valahonnan és megérkezünk az ismeretlenbe. Élményeket, érzéseket gyűjthetünk, és ha nyitottak vagyunk, új ismeretségeket is.
Új helyekre érve minden apróságot észreveszünk. Orrunk megtelik az utcák szagával, az emberek beszédének dallamával, más íze lesz a szónak és az ételnek is. Olyan dolgokra figyelhetünk fel, amelyek otthon természetesek, vagy nincs idők rácsodálkozni az apró szépségekre.
A pszichológia szerint az utazás legnagyobb ajándéka az, hogy kiléptet bennünket a megszokott szerepeinkből. Nem ugyanazok vagyunk, mint otthon, és az a tény, hogy máshol nem ismernek bennünket, felszabadító. Nincsenek elvárások, sem megfelelési kényszer. Hamar megújulunk, ha az új környezetben kinyitjuk a szemünk és a szívünk. A kutatások azt támasztják alá, hogy más kultúrákkal való találkozás növeli a nyitottságot és az empátiát. Sokkal fogékonyabbak leszünk az elfogadásra. Mindenki tudja, mennyire jó megfigyelni más emberek szokásait, ritmusát, és mekkora örömmel tudjuk megtapasztalni idegenek jókedvét és kedvességét. A világ hirtelen megszínesedik, és nem fekete és fehér minden, mint ahogy otthon gondoljuk.
Azok az emberek, akikkel találkozunk, lehet, hogy csak egy pillanatra lépnek be az életünkbe, de ezeket a pillanatokat nem feledjük, mély nyomot hagyhatnak, ahogy egy jó beszélgetés, vagy egy kávézás a teraszon a naplementében. Láthatjuk, megérezhetjük, hogy másképpen is lehet élni, mint ahogyan mi tesszük. Ez megbonthatja bennünk a szilárd falat, amely mögött az a tény áll, hogy csak egyetlen helyes út létezik.
Mások vidámsága, könnyedsége üdítő lehet, és talán emiatt érezzük később odahaza, hogy nem muszáj mindent véresen komolyan vennünk, és a gondokra is gondolhatunk úgy, mint megoldandó kihívásokra. Nem kell belehalnunk egyenként mindegyikbe. Kitágul a belső világunk, és ez fantasztikus érzés.
Talán ezért kell utazni. Nem azért, hogy félresöpörjük a gondjainkat, hanem hogy amikor visszatérünk, más emberek legyünk. Az utazások emlékeit magunkkal visszük, és sokáig nem kopnak ki belőlünk.
Amikor a halálos ágyunkon fekszünk, állítólag két dolgot tartunk fontosnak, pontosabban ezt mesélik, akik megtapasztalták ezeket szeretteik mellett. Az egyik a szerelem, amelyet vagy megéltünk vagy nem, a másik pedig az utazás.
Utazni sokszor nehézkes és fárasztó, de amikor nekivágunk, nem bánjuk meg. Ha merünk mások lenni, ha nem keresünk kákán is csomót, ha nem azt követeljük, hogy mindenhol, ahol járunk olyan legyen, mint otthon (rántott hús, levesek), hanem hajlandók vagyunk kinyílni, új illatok nyomába eredni, amikor nem bírálni érkezünk, akkor a világ megszépül. Rajtunk múlik, hogy egy utazás mit ad, mit ébreszt fel bennünk. Nem királyként kell viselkednünk, nem azt hinnünk, hogy a pénzünkért hódolat jár, hanem egyszerű földi halandóként élvezni a tájat, az ízeket, a kedvességet, a jót…
Ha mindezt magunkhoz engedjük, akkor biztosan kicserélődve indulunk majd haza. Még akkor is, ha nem volt minden tökéletes. Utólag pedig nézegethetjük a képeket, amelyeket készítettünk, ha lesz időnk. Bár arra is rájöhetünk később, hogy egyetlen kép sem adja vissza az érzéseket, amelyeket ott megéltünk. Ezért nem fontos ezer felvételt készíteni, mert közben elszaladnak mellettünk a fények, a mosolyok és az élmények.
