Olívia reszketett, mint a nyárfalevél, amikor apja székébe kellett ülnie. Nézte a nagy öregeket, akik eddig biztonságban érezték magukat, de most feszülten sutyorogtak. Érezhetően nem volt ínyükre a helyzet. Jelen volt az ügyvéd is, aki elhozta az apja cégére vonatkozó rendelkezéseit. A fiatal, szakállas férfi biztatóan Olíviára mosolygott, és várt. Tamás még nem érkezett meg, és nélküle nem kezdhették el. Amikor végre nyílt az ajtó, senkinek nem kerülte el a figyelmét, hogy mennyire sápadt.
A végrendelet felolvasása csak pár percig tartott. Nem volt benne semmi meglepő, mert a tulajdonosa viccnek szánta, és ezt közölte is az első pár mondatban, ugyanis úgy tervezte, hogy örökké él, bár dolgozni nem akart a végtelenségig. Négy hónappal ezelőtt némi unszolásra gondolta úgy, hogy hasznos lenne végrendelkeznie, mert mások is ezt csinálják, aztán évente újraírják.
A cég vezetését Tamásra bízta, akiben feltétlenül hisz, hangsúlyozta nem egyszer. Lányát arra kérte, hogy ne avatkozzon bele, mert eddig se az ő dolga volt, feleségére pedig csinos összeget hagyott, amelyet havonta folyósítanak majd neki, amíg férjhez nem megy.
Az asszony felnevetett. Még holtában se volt kedves, gondolta. Úgy markolja a vagyonát, mintha valamit magával vihetett volna. A cég fő részvényesei fellélegeztek. Tényleg semmi nem változik, legfeljebb annyi, hogy nem kötekedik velük valaki napi szinten, mert elégedetlen az hozzáállásukkal.
Tamás arcába visszatért az élet. Megint nem ő döntött, megint valaki meghatározta az útját, és ő nem mert ellenkezni. A feleségére nézett, akinek szemében kaján örömöt vélt látni, de lehet, hogy csak képzelődött. Amikor a többiek felálltak, az ügyvéd Olívia felé fordult.
– Olívia, kérem, ne menjen el, de az édesanyja és a férje se. Van még egy lezárt boríték az önök számára.
Az özvegy megcsóválta a fejét. Nem, a férje, nem hagyhatott mindent annyiban. Irányítani akart, ahogy tette, amíg élt. Megigazította elegáns, fekete kosztümjét, és idegesen dobolni kezdett az asztalon várva, hogy hamar magukra maradjanak.
– Kérem, üljenek le! Felolvasom, amit nálam hagyott az elhunyt! Tartalmát nem beszélte meg velem, csak arra kért, hogy tegyem meg, ha bármi történne vele.
– Én ezt nem értem, kedves András! Mintha magában jobban bízott volna, mint bennünk! – csattant fel Olívia anyja. A lány meglepetten hallotta, hogy ilyen élesen is tud szólni, ugyanis amióta csak eszét tudta, anyja mindig hallgatott vagy a közöny álcája mögé bújt.
– Szó sincs róla asszonyom, ez így szokás… De nyitom is, és olvasom, hogy eloszlassam a feszültséget. – Azzal a fehér, téglalap alakú boríték után nyúlt és egy mozdulattal felszakította.
Kedves Olíviám!
Először neked üzenek, bár nemrég váltunk el, és biztos vagyok benne, hogy holnap együtt ebédelünk, mégis tudnod kell az igazságot rólam. Én nem az az ember vagyok, akinek hiszel. Nehezen fogantál, mert anyáddal nem voltunk szerelmesek egymásba. Talán ennek jele ült az arcodra, és ne haragudj, hogy ezt kimondom. De tudd, nagyon vártalak, és ígéretet tettem, hogy ha épségben jössz a világra, nem engedem meg, hogy bármit is megváltoztass magadon, mert úgy vagy jó, ahogy vagy. Bevallom, nem arra számítottam, ami bekövetkezett, mert az orvos először szívproblémákat emlegetett, majd vízfejűséget, és riogatott mindennel, csak azzal nem, hogy egészséges leszel. Lám, az lettél, némi szépséghibával, de ez nem baj. Mivel nem szeghetem meg az eskümet, ezért nem engedem, hogy amíg élek, megműttesd magad. De ha meghalok, akkor azt tehetsz, amit akarsz. Anyádat is kötötte az ígéret, így nem tudtunk máshogy hatni rád, csak erővel. Bízom benne, hogy meg tudsz bocsátani nekünk. Viszont jó ember lettél, nem gőgös, nem rátarti, hanem olyan, akik másokkal együtt tud érezni. Jobb, mint én. Te vagy az én majdnem tökéletes alkotásom. Ha elmegyek, és úgy látod, szükséged van arra, hogy szebb legyél, mint ma, akkor tegyél róla. Elkülönítettem neked egy kis tőkét, amelyet felhasználhatsz, ha kedved tartja.
Szeretettel: apád, aki sosem tudta kimutatni, mennyire szeret, ehelyett aggódott.
Olívia elsírta magát. Tamás felugrott, hogy odarohanjon hozzá, de anyósa megfogta a karját. Finoman nemet intett, mire az ügyvéd szája sarkában megjelent egy elítélő fintor. Mintha az asszony még a férjénél is keményebb lett volna.
– Apa, ez gonoszság! – suttogta a lány, de nem mert anyjára nézni.
– Nem az, csak nem fogod fel, hogy az eskü, az eskü! – csattant fel az asszony. – Vannak dolgok, amelyek örökre szólnak. Az ember nem rohangál minden nap megváltoztatni az arcát, nem igaz?
Tamásra nézett, aki úgy érezte magát, mint egy rossz szappanoperában. Anyósa és apósa maga volt a kiismerhetetlen szörnyeteg, akik saját ostoba döntésük miatt megkeserítették a lányukét. Miféle szülők ezek, kiabált legbelül benne az igazságtalanság.
– Olívia, drágám, menjünk most haza! – szólalt meg pár másodperc múlva. – Ideje lenne átbeszélnünk néhány dolgot. Jó?
– Abban én is biztos vagyok! – jegyezte meg az özvegy, és táskájából apró, ezüstkeretes tükröt vett elő. Vetett egy pillantást magára, majd kacéran az ügyvéd felé fordult:
– Megtenné, hogy hazavisz? – kérdezte széles mosollyal.
– Asszonyom, van még egy levél is, ami önnek szól! – mondta a férfi és felemelte a másikat, amely jóval kisebb volt, mint az előző. – Ezt nem kell felolvasnom, csak az öné.
Olívia és Tamás összenéztek. A lány szeméből még kibuggyant egy könnycsepp és szipogott.
– Legalább ennyi tapintat volt ebben a lókötőben… – közölte, és kikapta az ügyvéd kezéből a borítékot.
Folytatjuk…
