Ha bántunk, megalázunk valakit, gyakran azzal védekezünk, hogy nem tehetünk róla, ilyen a természetünk. Hevesek vagyunk, szókimondók vagy nyersek. Mintha a megalázás, a pofon, az ütés valami ősi program lenne, ami belénk van kódolva, és nem tudnánk ellene tenni. Pedig, ha őszintén magunkba nézünk, rájövünk, hogy igenis képesek vagyunk agresszióra, nem okoz nehézséget szóban vagy ütésekkel bántani egyeseket. Még gyerekeket is. Ugyanakkor belénk van kódolva az is, hogy fékezzük magunkat, szégyelljük, hogy nem tudtunk uralkodni az indulatainkon. Nem genetikailag vagyunk gonoszak, hanem a körülmények, a frusztráltság és a hatalmunkkal való visszaélés tehet bennünket azzá.
Az agresszió biológiai értelemben védekezést jelent. Valaha meg kellett, és olykor ma is meg kell védenünk a területünket, a rangsorban elfoglalt helyünket. Erre alakítottuk ki a mindennapi életben a fenyegetést, a fölényes hangot, a gúnyt és néha a fizikai erőszakot. Gondoljunk csak bele, hogy milyen kis hatalma van egy portásnak, egy múzeumi dolgozónak, és mégis hány meg hány alkalommal érezteti velünk, hogy az, amivel rendelkezik, az több a miénknél. Nem egyszer aláznak meg, szólnak rá a látogatókra, mert a megalázás emberi találmány, amely gyors, olcsó és kontrollt ad annak a kezébe, aki alkalmazza.
Ám mégse mondhatjuk azt, hogy ennek a viselkedésnek csakis biológiai oka van, hiszen nem üt mindenki, aki dühös lesz. Azért tudja fékezni magát, mert megtanulta, hogy mi az, ami megengedett, és mi az, ami következményekkel jár. Mégis egyre kevesebben tudnak féket tenni magukra pl. a közlekedésben. Ha a fegyvertartás engedélyezett lenne hazánkban, valószínűleg több tragédia is bekövetkezne egy-egy előzés miatt.
A magyar társadalomban kimondatlanul is elfogadott volt hosszú időn keresztül a nevelés brutalitása. Az egy pofon, nem pofon-elv alapján felmentették azt, aki megverte a gyerekét. Nem véletlen, hogy egy hazai felmérés szerint a megkérdezettek 14%-a nem lát semmi kivetnivalót a fizikai fenyítésben. 38%-uk szerint pedig egy pofontól nem lesz semmi baja. Ez viszont társadalmi engedélyt jelent, amely azt üzeni, hogy a felnőttek indulata fontosabb, mint a gyerek teste és méltósága.
A bántalmazás nem csak fáj, hanem rombol. Azt tanítja meg, hogy az erősebbnek mindig több jár, és a gyengébbnek tűrnie kell. Még akkor is, ha ez családon belül történik. De nem elhanyagolható mindez óvodákban, iskolákban, ahol már nem emelnek kezet a gyerekekre jó esetben, de a hatalmukat a lehető legegyszerűbb helyzetekben is fitogtatják a pedagógusok. Pl. ha nem ihat ebéd közben, amikor kedve tartja, mert ne vízzel lakjon jól, mondják. Vagy nem állhat fel, hogy kimenjen a mosdóba, mert meg kell tanulnia visszatartani a nagydolgát. Ugyanez, szintén étkezésnél, amikor a levest beleerőltetik a gyerekbe, hogy ne maradjon éhes. Vagy azt az ételt, amit utál. Vajon az a felnőtt, aki tudja, hogy a pacaltól vagy a szalontüdőtől hányingere lesz, tudna csak pár kanállal is enni, hogy ne korogjon a gyomra? Az étkezés körüli agresszió alig csökkent a mi iskolarendszerünkben, mert a „hagyományok”, amelyek kimondják, hogy evés közben magyar ember nem beszél, vagy addig nem kelhet fel valaki az asztaltól, amíg mindent meg nem evett, ugyanúgy érvényesek sok helyen.
A munkahelyi bántalmazást sem hagyhatjuk ki, ahol bár nem tömik a munkavállalóba az ételt, inkább célozgatnak a súlyára, ruházatára, gúnyolódnak a megjelenésén, frizuráján, türelmén vagy odaadásán. Hazánkban jelentős mértékben képesek tűrni az emberek az ilyesféle megjegyzéseket, mert nem akarnak nevetség tárgyai lenni hosszútávon, vagy féltik a munkahelyüket, és arra gondolnak, másutt is hasonló a helyzet.
Miért történik mindez, amikor mindenki elszenvedi kisebb-nagyobb mértékben?
Többek között azért, mert eleve abúzusban nőtt fel valaki. Nem is hiszi, hogy lehet másképpen élni, hiszen nem tapasztalta. Vagy a felnőtt, ha nem tud mást kontrollálni, akkor a gyerekkel teszi mindazt, amit vele tettek. Az is közrejátszik, hogy a hatóságok nem tekintik fontosnak a bántalmazási ügyeket, különösen azokat, amelyek családon belül történnek. A munkahelyiek pedig szinte nem is léteznek, hiszen, aki szólni mer, azt kidobják, hazugnak nevezik, és kevesen állnak ki mellette.
Azok az emberek, aki feljelentést tesznek, hogy bántalmazta őket a főnökük, vagy szexuálisan közeledett feléjük, zsarolta, fenyegette őket, nem gyakran találnak megértésre. Azok a nők sem, akiket megvernek, megerőszakolnak, pedig annak nyoma is van, még sincs számukra sok esetben segítség. A bántalmazás felismerése nálunk papíron létezik, ám a valóságban azokat is elhajtják, akik bátrabbak és kiállnak magukért.
Magyarországon túl sok helyen működik az az elv, hogy maradj csendben és tűrj, mert rosszabb lesz. Hogy jobb is lehet, hogy képesek lennének az emberek a változtatásra, szinte elenyészik gondolat szintjén. A munkahelyen a dolgozó megtanul nem szólni, elfordítja a fejét, a gyerek lassan nem sír, ha megverik otthon vagy az intézményben, ahova jár, mert ez válik szokássá. A nők beletörődnek abba, hogy a pénz számolva, az asszony verve jó, hiszen nem kapnak segítséget, csak ha vér folyik. Amikor már késő.
Így nagyon nehéz bármilyen „szokást” megtörni. Óriási változásokra lenne szükség társadalmi szinten, hogy törlődjenek a régi minták.
