Az élet makacs. Újra meg újra születnek olyan történetek, amelyek bebizonyítják, hogy a sikernek nincs kora. Nők, akik hosszú éveken át gyerekeket neveltek, alkalmazkodtak, háttérbe szorultak, és nem hallgatta meg senki álmaikat, egy napon feléledtek. Az egyszer megpróbálom-gondolata bennük volt mindvégig, de tették, amit a társadalom elvárt tőlük, majd eljött az az idő, amikor valóban meglépték, amit a szívük mélyén mindig is akartak.
Toni Morrison például nem fiatal reménységként robban be az irodalomba. Egyedül nevelte a gyerekeit, hajnalban írt, amikor mások aludtak. Első regénye negyvenéves korában jelent meg. A valódi világhír azonban csak jóval később érkezett. Hatvan is elmúlt, amikor megkapta a Nobel-díjat.
Vera Wang története sem a klasszikus divatmesék közé illeszthető életút. Nem volt topmodell, évtizedekig dolgozott szerkesztőként, míg eljutott arra a pontra, megtervezi azt a menyasszony ruhát, amit sehol nem talált meg. Tudta, mi az, ami egyszerűen hiányzik a piacról, és erre alapozott. Ma már ő a legnagyobb nevek egyike a menyasszonyi ruhák tervezői közt.
Susan Boyle története olyan, mint egy modernkori népmese. Egy középkorú, nem túl előnyös külsővel rendelkező nő, aki egész életében anyját gondozta, úgy dönt, elindul egy tehetségkutatón. Amikor megjelenik, mindenki megdöbben, összemosolyog a zsűri, hisz kissé slampos és nagyon vidéki hölgy benyomását kelti. Ám amikor megszólal, elhallgatnak. Negyvenhét éves ekkor.
Lemezei milliószámra adták el, miközben ő az ma maradt, aki volt. Egy szerény asszony óriási tehetséggel megáldva.
Julia Child harmincéves koráig nem tudott főzni. Nem is érdekelte a főzés. Párizsban, diplomatafeleségként szeretett bele a gasztronómiába, és vált a főzés nagyasszonyává. Negyvenkilenc volt, amikor megjelent első szakácskönyve, és csak ezután vált televíziós sztárrá. Az amerikai konyha neki köszönheti, hogy túllépett a hamburgerek és a steakek világán.
Laura Ingalls Wilder is hiába írt egész életében, csak hatvanötéves korában adták ki a könyvét. A Kis ház a prérin, vagy ahogy nálunk ismerik, A farm, ahol élünk, világsiker lett, generációk nőttek fel rajta.
Carmen Herrera kubai származású festőnő hatvan éven át festett úgy, hogy senki nem figyelt fel rá. Hatvan évig nem kellettek senkinek a képei, míg első jelentős vásznát nyolcvankilenc évesen adta el. Mire világhírű lett, kilencven is elmúlt… Még kimondani sem egyszerű, hiszen sokan meg sem érik meg azt a kort.
Delia Owens évtizedeken át zoológusként dolgozott Afrikában. Első regénye, amely azonnal világsikert hozott neki, 69 évesen jelent meg. Ahol a folyami rákok énekelnek a valaha volt legszebben megírt művek egyike. Már számtalan kiadáson van túl, és mondanivalója, stílusa oly mértékben időtálló, hogy eszünkbe se jutna úgy gondolni az írónőre, mint egy öreg hölgyre.
Ezek a nők nem úgy keltek fel reggelente, hogy egyszer majd világhírűek lesznek. Elmentek dolgozni, bevásároltak, gondoskodtak a gyerekeikről, majd este, amikor minden elcsendesedett, elővették a jegyzetfüzetüket, az ecsetet vagy a fakanalat és alkottak. Maguknak, másoknak, de legfőképpen a saját lelkük gyönyörűségére.
Makacsságukból nagy művek születtek, pedig a társadalom azt sugallta nekik, hogy szégyelljék és töröljék vágyaikat. Legyenek hálásak azért az életért, ami jutott nekik, ne akarjanak többet. Ők viszont nem hallgattak erre, és bár önbizalmuk lassabban épült fel, végül kitörtek az elvárások skatulyájából. Alkotni akartak.
Mindebből a tanulság nekünk, olvasóknak annyi lehet, hogy nem számít, mikor kezdünk bele valamibe, csak kezdjük el, éljük meg, és ne hagyjuk elsorvadni magukban a vágyat. Mert az a legfontosabb, hogy tudjuk, ami bennünk van, ami ki akar törni, annak utat kell engedni, és akkor fantasztikus dolgok születhetnek.
Fotó: Nataliya Vaitkevich: https://www.pexels.com/hu-hu/foto/csillagok-celebek-hiressegek-sztarok-6532373/
