A II. világháború utáni világ, különösen az ötvenes évek nem volt egyszerű időszak az emberek számára. Már túl voltak a borzalmakon, de nem felejtettek. Ebben az óriási nyomásban mindenki jobb és tökéletesebb akart lenni. Ez különösen így volt Amerikában, ahol a nők háziasszonyként és dolgozó nőként is maximálisan helyt akartak állni.
Bette Nesmith Graham ez idő tájt egy dallas-i bank titkárnőjeként dolgozott. A titkárnők munkáját a maximalizmus jellemezte. Nem hibázhatott gépelés közben, mert ha elütött egy betűt, akkor egy egész oldalt kellett újragépelnie, ami veszteséges munka volt mind idő, mind papír szempontjából. Egyedül nevelte a fiát, és sok más nőhöz hasonlóan keményen küzdött azért, hogy helytálljon munkavállalóként és anyaként is.
A történet azzal kezdődött, hogy Bette megfigyelte, hogy a bankban dolgozó festők, akik a feliratokat készítették, vagy az ablakra írták a hirdetéseket, nem javítják kis a hibákat, hanem egyszerűen átfestik őket. Ennek gondolata befészkelte magát a fejébe. Mi lenne, ha a mellé gépeléssel keletkezett hibákat sem kellene eltüntetni, hanem egyszerűen lefednék őket?
Odahaza, a konyhájában kezdett kísérletezni. Turmixgép és tempera segítségével hosszas próbálkozás után létrehozott egy olyan fehér folyadékot, amely gyorsan száradt és elfedte a gépelési hibákat. Bevitte munkahelyére, és használni kezdte. Kolléganői gyorsan észrevették és kérdezgetni kezdték. A kis üvegcse ecsettel a tetején kézről kézre járt.
1956-ban Bette figyelmetlenségből rosszul írta alá a főnöke egyik levelét, a saját találmányának nevét írta oda. Hogy ebben volt-e némi tudatosság, nem tudjuk, de végzetes következményekkel járt, mert azonnal elbocsátották. Azzal indokolták, hogy munkaidőben a jelentéktelen találmányával foglalkozik.
Így munkanélküliként nem volt más választása, mint újba kezdeni. Saját garázsában kezdte gyártani és árulni a terméket, amelyben hitt. Maga töltötte és címkézte fel őket, közben egyre szaporodtak a megrendelései. A nagyvállalatok nem bíztak benne, senki nem akarta finanszírozni, de ő tudta, hogy nem is rájuk van szüksége, hanem azokra a nőkre, akik nap mint nap az írógépek mögött ültek. Ők értették igazán, hogy mit jelent egy hiba, és milyen nagyszerű, ha javítani lehet. Ettől kezdve a növekedés elindult. Megkereste őket, és kérte, hogy használják a folyadékot.
1968-ban már egymillió üveg fogyott el, 1975-re ez a szám 25 millióra nőt. A folyékony hibajavító világszerte ismertté vált. Bette felépítette saját vállalatát, és újfajta munkahelyi kultúrát is teremtett. Alkalmazottainak rugalmas munkaidőt biztosított, és bölcsődét hozott létre dolgozói gyermekeinek. Ez a 60-as, 70-es évek Amerikájában forradalmi tettnek bizonyult.
1979-ben a Gillette megvásárolta céget 47,5 millió dollárért a jogdíjakkal együtt. Az egykori titkárnő találmánya globális iparággá nőtte ki magát.
Bette vagyona nagy részét jótékony célokra fordította, különösen nők támogatására. Hat hónappal a cég eladása után meghalt, de olyan örökséget hagyott maga után, amely pénzben aligha mérhető.
Hitt abban, hogy a hiba nem kudarc. A Liquid Paper ma természetes az irodai asztalokon, de kevesen tudják, hogy a termék mögött egy olyan nő áll, aki merte új módon kezelni a hibákat, aki ki merte mondani, hogy nem kell mindent elölről kezdeni, ha tévedünk, hanem elég kijavítani és továbbmenni.
Egy anya, egy titkárnő és feltaláló…Egy nő, akinek nevét kis híján elfelejtettük…
Fotó: Pinterest
