Igazán nem tudom, hány éve vezetek buszt. Vezettem már villamost és trolit is, de a végén úgy alakult, hogy a távolsági buszok maradtak. Öreg róka vagyok, és sok mindent láttam, de soha nem volt ennyire nehéz a munka, mint mostanában. Jó, bevallom, meg is híztam és a lábaim is fájnak olykor, de nem ez a baj. Az emberekkel nem bírok. Azt gondolhatná bárki, hogy csak felszállnak, érvényesítik a jegyeiket vagy kérnek egyet, leülnek és minden megy a saját útján tovább. Ehelyett ordítva telefonálnak negyven percen át. Beszélgetni se tudnak visszafogottan. Ha fiatalok, akkor nyerítenek, visonganak és mindent elkövetnek, hogy felfigyeljen rájuk valaki.
Természetesen csak azért nem állnak meg az ajtóban, mert muszáj leülniük. Ha elkérem a kedvezményre jogosító papírjukat, felháborodnak. Pedig nem vagyok jós, kitalálni se tudom okvetlenül, hogy ki nyugdíjas, ki nem, ki az, aki közalkalmazott vagy épp csak átverne. Nem engem, mert hát én csak egy gépkocsivezető vagyok, hanem a rendszert, amelyben élünk. Régebben könnyebben megértettem a bliccelőket, mert az emberek szegényebbek voltak. Most se gazdagok, de ha energiaitalra és cigire is telik, akkor jegyre is kellene. Oly módon rivallnak rám, méltatlankodnak, mintha szidtam volna az anyjukat, pedig engem is ellenőriznek. Van, aki azt gondolja, hogy zsbre dolgozom, ezért felajánl egy kisebb összeget, hátha ráharapok.
56 múltam, könyörgöm, tényleg azt gondolják, hogy el akarom veszíteni az állásomat, hogy soha többé ne találjak másikat a nyugdíj előtt? Abban a korban vagyok, amikor a kutyának se kellek.
A vezetési kultúrát emlegetni talán unalmas. Mégis vannak napok, amikor egyik kezemen nem tudom összeszámolni, hogy hány koccanást vagy balesetet úsztam meg az utasokkal együtt. Az emberek sérthetetlennek hiszik magukat, és úgy vágnak be a busz elé gyalog, biciklivel, no meg autóval, mintha azt gondolnák, őket az ütközés nem töri össze. Pedig mondanom sem kell, hogy az erősebb kutya ba..k.
És még nem említettem azokat az utasokat, akik zabálnak a buszon, kiöntik az italjaikat, levetik a cipőjüket vagy épp anélkül teszik fel a lábaikat. A busz nem a tied, mondta egyszer a szomszédom, amikor ezt panaszoltam. Igaza van, de akkor nyaralás alatt is tönkre kell tenni falat vagy a bútorokat? Aki albérletben lakik, nyugodtan gányolja össze a szobákat, hiszen úgyse az övé egyik sem? A busz a második otthonom. Vicc nélkül, de többet vagyok a volán mögött, mint otthon.
Nem mondom, vannak rendes utasok is, akik köszönnek, elköszönnek, de nem ez a többség. Sokkal többen mogorvák, fásultak és mérgesek. Ez utóbbit meg szeretnék levezetni valakin, és ez a valaki gyakran én leszek. Kéznél vagyok, és lehet kötekedni, ha nem működik a jegyvizsgáló, nem ad ki jegyet a gép, túl meleg vagy túl hideg van a buszon. Nem én tehetek arról, hogy nyáron egyes járatokon bedöglik a légkondi, másokon meg nincs. Arról se tehetek, ha egy busz rozsdás, kigyullad vagy egyszerűen csak lefullad. Öreg, vacak a legtöbb, csoda, hogy még gurulnak. Külföldön mindig irigykedve figyelem a szebbnél szebb példányokat, amelyeken látszik, hogy kívül-belül profik. Igen, azt hívják gazdagságnak. Nekünk meg marad az, ami még hadba fogható, működik a fékje és az ablakokat is ki lehet nyitni rajta.
Még nem mehetek nyugdíjba, nem mintha várnám, de azért jó lenne, ha úgy dolgozhatnék, hogy van, aki értékel, aki kedvesen szól, és nem kell attól tartanom, hogy beszólnak, ha nem nyitom ki a busz ajtaját 15 perccel az indulás előtt.
Higgyétek el, kell az utasok előtti és utáni friss levegő.
Folytatjuk…
Fotó: aboodi vesakaran: https://www.pexels.com/hu-hu/foto/ferfi-auto-jarmu-busz-18889487/
