A vacsora után, amely gyors és feszült volt, minden családtag visszavonult a szobájába. Maxi a telefonján játszott, majd hirtelen eszébe jutott, hogy ki kellene számolnia, hány roncsautót tudna venni az örökségéből és csinálna belőle újakat. Nem feltétlenül a pénz miatt, hanem mert szerette bütykölni a kocsikat, de ebben a házban ezt a tevékenységet nem preferálták, őt pedig végtelenül lesajnálták. Csak így este tudatosult benne igazán, hogy Milla hatalmas vagyon örököse lett, amit csak azért furcsállott, mert az öreg sose mutatott különösebb érdeklődést iránta, mondjuk őt se kedvelte. Rideg és szenvtelen öregember volt, akinek csak a saját élvezetei voltak fontosak. Mint például az a nő…Egy nyolcvan feletti vén trotty vajon képes még felállítani, villant át az agyán, de mivel létezik az a kék csodabogyó, bizonyára alkalmazta. De miféle nő lehetett az, aki egyszerre képes apával és a fiával? Ennyire kapzsi és kétszínű? Arra számított, hogy két végén égeti a gyertyát? Már nem igazán volt fontos, hiszen valaki szemrebbenés nélkül lelőtte. Valaki, aki nem értékelte túlságosan testi bájait.
Most azonban minden megváltozik, hiszen a nővérének haza kell költöznie, apja bizonyára nem hagyja békén és esze ágában sem lesz valahol vidéken letelepedni. Nem lett volna szívesen a helyébe, mert nem lesz ember, aki ne a vagyonát akarná…És ahogy a családját ismerte, mindenáron. De az az öregasszony…Ő mit akar még az élettől? Minek neki a pénz és a hatalom, hiszen élhetne nyugodtan és gazdagon így is.
Maxi fiatal volt, nem értette a hatalom dinamikáját, és a pénz se kábította el úgy, ahogy a szüleit vagy épp nagyapját, aki, ha tehette volna, bankjegyekkel béleli ki a koporsót. A vén Dagobert…
Milla egész este telefonált. Hol egy londoni barátja kereste, hol meg a cégtől hívták és érdeklődtek, mikor jön vissza, mert nagyon megszaporodott a munka. Be kellett vallania, hogy vágyott már Londonra, de legfőképpen arra, hogy ne legyen otthon. Fel se fogta, hogy egy birodalmat örökölt, és vele együtt egy rakás veszekedést.
Úgy döntött, jobb, ha nem rágódik tovább a dolgokon, úgyse lehet azonnal megváltoztatni mindent. Marcello járt az eszében, aki titokzatos és ellenállhatatlan volt, és akire Anasztázia úgy tekintett, mint szolgálójára. Vágyott rá, és ezt kár volt tagadnia. Semmit nem szeretett volna jobban, minthogy kopogjon az ajtaján és kérje, hogy töltsék együtt az éjszakát. Mihelyt gondolata végére ért, valóban kopogást hallott. Elmosolyodott, és mielőtt kinyitotta volna az ajtót, összehúzta magán köntösét, és megigazította haját a tükörben.
– Apa? – kérdezte döbbenten.
– Mást vártál? Nem zavarlak? Beszélni akarok veled, de nem mindenki előtt. Bejöhetek?
– Ennyire sürgős?
– Kislányom, van, amit nem lehet halogatni…És ismersz engem.
– Ismerlek – hangzott a beletörődő válasz. – Nagyon nehéz nap volt, kérlek, ne húzzuk el ezt a beszélgetést.
– Igazad van. Mégse tudom megállni, hogy ne kérdezzem meg, felfogtad, hogy mi vár rád?
– Még nem. Ahogy azt sem, hogy miért gondolod, hogy ez nekem akkora teher lenne, és képtelen lennék megbirkózni a feladattal.
István hanyagul elhelyezkedett a kanapén és mélyen a lánya szemébe nézett.
– Legyen ez most egy valóban őszinte beszélgetés kettőnk között, rendben?
Milla elfintorodott. Őszinte? Ebben a házban soha senki nem volt őszinte a másikkal. Eljött volna az ideje?
– Szóval, azt szeretném tudni, hazajössz-e? És hogy a kérdésedre feleljek, azért gondolom, hogy mégsem, mert elfutottál. Nem akartad az Arany Griffet sem most, sem régebben. Javíts ki, ha tévedek.
– Nem tévedsz, de a dolgok változnak. Fiatalabb voltam és lázadóbb… Most talán már máshogyan látom a helyzetet.
A férfi megcsóválta a fejét. Szerette a lányát a maga módján, de rettenetesen bosszantotta, hogy ennyire határozatlan. Minden mozdulat azt sugallta, hogy csak dacolni akar a szülői házzal.
Ebben a pillanatban odakintről velőtrázó sikoltás hallatszott. Olyan erős és hangos volt, hogy biztosra lehetett venni, hogy valami szörnyűség következett be. Mindketten felugrottak és felszakították az ajtót. István sápadtan kapta el Milla karját:
– Várj meg itt! Azonnal kiderítem, mi volt ez.
– Ugyan már apa, nagylány vagyok. – Ekkor letekintett a folyosó üvegablakán át a kertre, és látta, hogy Alma, az egyik szolgáló áll egy fehérruhás test mellett. Egy nő hevert a fűben hálóingben és nem mozdult.
Egymásra néztek és mindketten tudták, hogy azt az embert látják odalent, akit egyikük se kedvelt igazán. És valóban…Anasztázia hevert holtan a pázsiton, pedig alig egy órája még ott vacsorázott az ebédlőben és nem volt fényes kedvében.
Folytatjuk…
Fotó: cottonbro studio: https://www.pexels.com/hu-hu/foto/hivatal-iroda-ferfiak-asztalok-6803525/
