A halhatatlanság az emberiség örök vágya, ahogy az ifjúság vizét tartalmazó forrás meglelése is. Egy túlcsorduló ígéret, amelyet nem szorítanak keretek közé, nem feszít szét az idő, nem tör meg a test és nincs végelszámolás.
Ám ha hosszabban időzünk a gondolatnál, és nemcsak a csillogó és felszínes vágyakat nézzük, akkor eszünkbe juthat néhány nyugtalanító körülmény is. A halhatatlanság nem feltétlenül ajándék.
Vajon mit jelentene, ha valaminek sose lenne vége? Döntéseink súlyát épp az adja meg, hogy nem ismételhetjük meg őket újra meg újra. Pillanataink törékenyek és szépek, de attól azok, hogy elmúlnak. Ha a végesség eltűnne, akkor a döntéseink elveszítenék sürgető jellegüket, és minden feloldódna a majd egyszer kényelmes, de bénító bizonytalanságában. Egy halhatatlan ember meglehet, hogy évszázadokon át halogatná a döntéseit, amit ma pár hét alatt meghozna, ugyanis a késlekedésnek nem lenne valódi tétje.
Egy alkotó ember, legyen az festő, építész vagy szobrász, lehet, hogy az első száz évben még motivált lenne, hajtaná az elismerés, de két-háromszáz év múlva már tudná, mire képes, és talán ez oltaná ki a lelkesedését. Ha lenne ideje, akkor talán várna a nagy kép megfestésével, a legcsodásabb épület megtervezésével, és lassan kiüresedne benne az alkotás sürgető öröme. Ma az hajtja a legtöbb embert, hogy nincs végtelen számú próbálkozása.
A halhatatlanság másik súlyos következménye az lenne, hogy senkihez nem kellene mélyebben kötődni, mert minden kapcsolat átmeneti lenne. A másik bizonyos idő múlva meghalna, és ezt a veszteséget újra meg újra át kellene élnie. Egy idő után valószínűleg kialakulna benne egy érzelmi óvatosság, amely nem engedné meg, hogy túl közel kerüljön valakihez. Így lassan az elmagányosodás útjára lépne. A halál hiánya nem egyszeri trauma lenne, hanem ismétlődő tapasztalat.
Vajon mi történne a világgal, ha tudnánk, hogy mindig itt leszünk? Egy halhatatlan ember tanúja lenne korszakok felemelkedésének, bukásának, látná városok születését és pusztulását, és ezáltal minden esemény elveszítené az egyediségét, hiszen minden ismétlődne újra meg újra. Kialakulna benne egy érzelmi cinizmus, amelyben a világ drámái nem hatnák már meg, nem találna semmit eléggé megrázónak, mert tudná, lesznek még háborúk, jön majd a béke és újrakezdés is.
Arról sem feledkezhetünk meg, hogy a halhatatlan ember micsoda fantasztikus tudást halmozhatna fel, mert nem pusztán könyvekből, emlékekből tanulna, hanem saját tapasztalataiból értené meg a világ változásait. Láthatná egy nyelv, egy tudomány születését, egy irányzat kibontakozását vagy hanyatlását.
A halhatatlanság minden bizonnyal áldás és teher is lenne egyszerre. Lenne benne felszabadulás, kockázat és elszigetelődés is. Vajon, ha örökké élhetnénk, tudnánk értelmet adni az életünknek, a napjainknak azáltal, hogy a végesség nem teremtene keretet? Azzal, hogy tudjuk, hogy valami véget érhet, sok esetben felértékelődik, és arra késztet minket, hogy figyeljünk, szeressünk és kockáztassunk.
Ha nem lenne halál, akkor önmagunkat is máshogyan látnánk, hiszen identitásunkat az időhöz való viszonyunk is meghatározza. Ha a végtelen várna ránk, vajon nem lennénk felelőtlenebbek, gonoszabbak vagy épp ellenkezőleg?
Aki ebben a témában filmet nézne, figyelmébe ajánlom az Adeline varázslatos életét vagy a Benjamin Button különös élete c. filmet. Sok elgondolkodtató kérdést fogalmaz meg mindkét alkotás.
Fotó: COPPERTIST WU: https://www.pexels.com/hu-hu/foto/asztal-ezust-tartozek-kiegeszito-15691513/
