Az álmok nem valóságosak, Anita sem gondolta másképpen. Néha felébredve elkísérték pár órán, de mire dél lett, nem is emlékezett rájuk. Kivéve, ha ijesztőek vagy túl romantikusak voltak. Ez utóbbira nem sok példa akadt, amit sajnált, de nem tehetett semmit. Barátnője meg is jegyezte, hogy ő soha nem emlékszik egyetlen álmára sem, irigyli őt. Az utolsó azonban annyira valóságos és erőteljes volt, hogy nem ment ki a fejéből.
Egy állomáson álltak, amelyet nem ismert. A távoli hegyek látványa különös örömmel töltötte el, miközben a levegő súlytalan volt körülöttük, és az idő nem haladt. Ezt az állomás óráján láthatta, de az is lehet, hogy a régi, rozsdás óra egyszerűen megállt. Egy férfi szobrozott mellette, akinek érkezését észre sem vette. Nem beszéltek, de jelenléte többnek tűnt, mint a hétköznapoké. Mintha belelátott volna a gondolataiba. Ez a férfi szerette őt, pedig rá sem nézett. Mégis érezte, átsütött a bőrén a szerelem, miközben pirosló arccal rápillantott.
Ennyi volt. A kávéfőző éles sípolására ébredt, a férje már a konyhában szorgoskodott. Minden olyan volt, mint máskor: megszokott és kiszámítható. Tudta, hogy azonnal hallani fogja a kiskanál koccanását a bögrében, majd Ádám hangját, amint beszól neki, hogy kukorékolt a kakas, ideje felkelnie.
Az álom nyugtalansággal töltötte el. Mintha egy mondat közepén ébredt volna fel, és várta volna a befejezést. Hiánya egész nap a fejében lüktetett.
Éjjel újra álmodta, de most egy lépcsőházban álltak. Szűk, kopott falú kis térben, ahol a lépések visszhangja felerősödött. A férfi pár lépést tett, nem nézett vissza, de tudta, hogy ő követni fogja, ahogy ezzel Anita is tisztában volt. A bizonyosság kizárólagosnak látszott. Ezt kellett tennie, és nem habozott. Amikor leértek a lépcsősor aljára, az idegen megfordult. Végre láthatta az arcát. Egy tömegben fel se tűnt volna neki, mert nem volt benne semmi kirívó, de abban biztos volt, hogy ismeri. Egy másik álomból vagy életből.
Ettől a pillanattól kezdve ezek az álmok történetté szövődtek. Hol a parkban, hol egy irodaházban találkoztak, mintha jelenetről jelenetre épült volna fel a történet. Szerette volna hallani a hangját, de a férfi nem szólalt meg, csak mosolygott, egyszer kacsintott is. Eközben a nappalai is megváltoztak. Érezte, hogy férje távolodik tőle. Élete lassú elcsendesedés részese lett, amely mellőzte a vitákat. Egy harmadik fél se kavart be, mégis benne volt a levegőben, hogy a langyos lég ki fog hűlni.
Egyik este, amikor hallgatta őt, rájött, hogy nem hallja szavait, inkább arra gondol, hogy nem keltenek benne semmiféle érzést. Már nem kíváncsi rá, tekintete nem hatja meg úgy, mint régen, és az álombeli ismeretlen szeretetére ácsingózik, aki azt közvetíti, hogy mindenkinél fontosabb. Már-már szerelmet érzett, ami végképp nevetségesnek tűnt, hiszen vele szemben ült egy másik ember, aki a bevásárlásról mesél, ami valóságos és unalmas, ahogy ő, de akkor is jelen van. Bólogatott, mire Ádám ingerülten megjegyezte, hogy nem is figyel. Vitatkozni nem akart, ezért nem válaszolt. A férfi megcsóválta a fejét, és az este hátralévő részében ő is hallgatott.
Egy héttel és hét újabb álommal később már nem volt jelen a mindennapok valóságában. Úgy érezte, megfullad otthon, ezért vette a kabátját, és elindult sétálni a gyengén szitáló esőben. Kapucniját egészen a fejébe húzta, és kissé görnyedt vállakkal rótta az utcákat, amelyek szürkébbek és üresebbek voltak a megszokottnál. Házassága járt az eszében. Négy éve voltak együtt, és valódi szerelemmel indult. Negyvennyolc hónappal később ebből már nem maradt semmi.
És akkor a bevásárló utca végén megpillantott valakit. Először nem ismerte fel, hiszen az ember nem számít arra, hogy álmai kilépnek a valóságba. A férfi a lámpa zöldjére várt, amikor mellé ért. Rápillantott és nyugodt, magától értetődő hangon ennyit mondott:
– Késtél.
Nem felelt. Igaza volt. A szó úgy érintette meg, mintha valaki megsimogatta volna az arcát. Valaki belépett egy olyan térbe, amelyben csak ő volt, és rá várt.
Aztán elindult a másik irányba és mire felocsúdott, köddé is vált.
Nem hagyta el azonnal a férjét, nem szorgalmazta a válást, mert nevetségesnek gondolta az egészet, főleg, mert álmai a valóság határán egyensúlyoztak, mégse billentek át. Egyre hosszabb sétákra indult, amelyeken egyre több, volt „véletlen” találkozás. Amikor végre meg merte szólítani, az ismeretlen elmosolyodott, és annyit mondott, hogy tudnia kell, miért találkoztak. Nem tudta, mégis egyre mélyebben vágyott az érintésére, hangjának zenéjére. Néha leültek és percekig csak nézték egymást, majd meséltek egymásnak olyasmikről, amikről nem mesél az ember bárkinek. Az igazi áttörés akkor következett be, amikor a férfi megfogta a kezét. Épp csak a bőréhez ért, a tenyerébe fektette az övét, és finom barázdákat rajzolt.
Azon az éjszakán álmában egyedül maradt. Újra az állomáson állt, de semmi nem történt. Olyan fájdalom hasított elméjébe, amely rosszabb volt bárminél, amit addig érzett. Ahogy felébredt, tudta, mit kell tennie. Az álom megmutatta, hogy a közös tér, amelyben addig otthonosan mozgott, eltűnik, ha nem lép. Választania kellett.
Megváltozott, és ha ezt nem is akarta elfogadni, úgy látszott, a változás utat tör majd magának. Férje mellette szuszogott. Minden olyan volt, mint addig bármikor. Nem csalta meg, nem ölelte át senki, nem váltott titkos üzeneteket, és nem is hazudott, mégis eltávolodott tőle. Ő már egy másik történetben élt, és ez a hazugság nem férhetett bele a házasságába.
Aznap nem ment be dolgozni. Kikapcsolta a telefonját, és órákon át rótta a várost. Kereste azt a másikat, de nem találta. Biztos volt benne, hogy csak időt ad neki, hiszen szereti, mert ahogy rápillantott, ahogy a tenyerébe rajzolt…Több volt az minden szónál, de ezt rajta kívül más nem érthette meg. Végül kimerülten ült le egy padra, nem az álombeli állomáson, nem olyan helyen, amit már látott, hanem csak egy gyógyszertárral szemben, ahol emberek sietve jöttek és mentek, hurcolva magukkal betegségeiket.
Amikor megérezte jelenlétét, felnézett és döntött. Ilyen megmagyarázhatatlanság sose keríti hatalmába az embert, ha a valóságban él, gondolta, de kimondani csak ennyit tudott:
– Megérkeztem.
– Tudom – hangzott a válasz. – A végtelenségig?
– Addig, amíg annak hisszük.
Anita tudta, hogy így lesz. Volt valami a férfi tekintetében, ami miatt feltétlenül hitt benne. Ez volt maga a Szerelem. Az álmokban.
Fotó: Ylanite Koppens: https://www.pexels.com/hu-hu/foto/1209608/
