A teremben viszonylagos csend volt. Nem motozott senki, de füvet nyírt a gondnok, és a fűnyíró visítással váltakozó berregése behallatszott a félig kitárt ablakokon. Április volt, szinte nyári meleg. Az orgonák teljes díszükben pompáztak, a fű jó húsz centire nőtt. Nem volt jó benn ülni és tanulni.
A fiú kifelé bámult, de épp csak addig, amíg zsibbadó kezét felemelte a papírról. Úgy érezte, egész nap írnia kell, miközben a világ a maga színes-szagos valóságával sokkal több volt papírnál és ceruzánál. Hívogató és zajos, de idebent halk és visszafogott, mert mindenkinek dolga volt, nem ér rá élni. Élni, azaz játszani, pedig pár perce még elvesztek a gyors örömben. Nem volt idő másra, csak szaladni kellett, mert kergették, mert nevettek mögötte, és ha elkapták volna, leteperik a földre, de ez az üldözés része volt, hiszen a rablókat el kell fogni. Ő most az volt a tágas udvaron, ahol távolabb még látta a szomszédlányt, aki olykor átjött hozzájuk ugrálni, mert nekik nem volt az udvaron csak egy törött hintájuk. Nem bánta, de nem is rajongott érte. Hanna kedves volt, de csak addig, amíg érdeke fűződött hozzá.
Már akkor is érezte, hogy el kellene mennie vécére. Az a bizsergető inger arra késztette, hogy még jobban fusson, hogy a többiek még véletlenül se tudják lerángatni a fűbe, amelytől majd zöld lesz a nadrágja, és anyja le fogja szidni. Ahogy minden nap. Mintha arra várt volna egész délután, hogy a suli előtt rásziszegjen. Nem kiabált látványosan, mint mások, vagy mosolygott negédesen, mint Bence színésznő anyukája, hanem ahogy egy mérges pulyka. Sose látott még mérges pulykát, semmilyent sem, de úgy képzelte, anyja olyan lehet, amikor összeszűkül a szeme, és azt suttogja, hogy már megint úgy nézel ki, mint egy tanyasi paraszt. Szégyelld magad!
A szégyen volt az egyik legnehezebben értelmezhető érzés számára. Nem fogta fel, mit kellene éreznie. Mi az, aminek el kellene önteni a bensőjét, hogy anyja elégedett legyen? Elpirult, amit anyja jó jelnek vett, és megnyugodott. Talán holnap, talán akkor majd nem lesz fűfoltos a drága holmi.
Az inger egyre erősebb lett. Már nem tudott a másolásra koncentrálni, mert annyira feszítette, hogy belesápadt. Ha most jelentkezik, a fiúk kiröhögik és rásütik, hogy pisis, aki nem bírta ki. Nem, nem lehet csak úgy kisétálni, és az is lehet, hogy ha most feláll, azonnal kiürül a hólyagja. Érezte, hogy az erőlködéstől megizzad. Még harminc perc volt az órából. Ez maga az örökkévalóság, amely majd felemészti a testét.
Ildi néni csak magyarázott, mutogatott, de ő nem látott és hallott már semmit. Csak a lába reszketését érezte, ahogy az érzés nyomja, szúrja, döfködi, és nem hagyja békén. Szerencsére Dani hiányzott aznap, mert ő azonnal észrevette volna a bajt, hiszen mellette ült, és különben se figyelt soha az órán. Azaz figyelt, csak nem arra, amire Ildi néni akarta. A betűk alakja összemosódott, távolodott, és érezte, hogy másodpercek választják el a tragédiától. Ha jelentkezne, ha megpróbálná, gondolta újra, de tekintete az előtte ülőre tévedt, és tudta, hetekig, de talán hónapokig hallgathatná, hogy dedós, hogy büdös és húgyos. A fiúk nem kíméltek senkit, ha gúnyolni kellett. Aki sírt, még inkább pórul járt.
Tekintete egy pillanatra megállt Ildi nénin, aki egyenesen őt nézte. Nem mondta, hogy írjon és ne aludjon, mint máskor, csak bámult rá, és ő vissza. Ekkor megtörtént. Eljött az a pont, amikor már nem tudta tartani. A vizelet lassan, mintegy keskeny patak öntötte el a combját, majd folyt le egyenesen a lába szárán a cipőjébe. A megkönnyebbülés sóhaja azért utat tört torkában, de azonnal elfeledkezett mindenről, amikor zokniján érezte a langyos vizeletet.
Mielőtt kibuggyant volna szeméből a könny, mielőtt felordított volna a szégyentől, amely már ismerős érzésként fojtogatta, Ildi néni mosolyogva annyit mondott, hogy menjenek ki gyorsan az udvarra, rájuk fér egy hosszabb szünet ebben a melegben, csak kéri, hogy Beni maradjon egy kicsit, mert beszélni akar vele. Az előtte ülő hátrapillantott, kérdőn megvonta a vállát, de nem pazarolta tovább a drága időt, inkább rohant kifelé, ahogy mindenki, akit megcsapott a váratlanul jött szabadság üde szele. A terem üres lett.
Ildi néni közelebb lépett, és megkérdezte, van-e nála tesicucc. Bólintott. Akkor menjen gyorsan és öltözzön át, súgta. Majd mondja azt, ráömlött a kulacs vize, ami amúgy is mindennapos esemény volt az osztályban. Felállt és érezte, hogy mindene tocsog a húgyban, a csípős szag menten megcsapta az orrát. A székre pillantott, majd alá, és mindenhol látta a bevizelés nyomát. Ildi néni intett a fejével, és papírtörlőért nyúlt az szekrénybe.
Gyorsan fogashoz lépett, leemelte zsákját, és amilyen gyorsan csak tudta, elhagyta szégyene helyszínét. A mosdó üres volt, pedig máskor ki-be járkáltak azok, akik óra alatt kis mozgásra vágytak. Levette cipőjét, nadrágját, még az alsót is, amely nélkül még sosem vett fel semmilyen másik gatyát. A tesicuccban volt tréningalsó, másik cipő, de alsó nem. Mégis boldog volt. Belegyömöszölte a nedves holmit a zsákjába, megmosta a kezét, amikor rájött, hogy testébe visszatér az élet. Már a lába sem remegett. A megkönnyebbülés könnye még így is kibuggyant a szeméből.
A tanteremben nem volt senki. A padja alatti részt feltörölték, székét kicserélték. Ildi néni már lent játszott az udvaron a lányokkal. Egy gyors mozdulattal megtörölte a szemét, nagyot húzott a kulacsából, és elindult a többiekhez. A nap égetően mart a szemébe, amint kitárta az ajtót. A fiúk intettek neki és nem röhögtek rajta, a felboruló kulacs nem volt vicces számukra. Nagy levegőt vett, és elkezdetett futni. Csak másodpercekkel később villant be neki, hogy a napi szidást most nem a fűfoltok miatt fogja kapni, de majd úgy tesz, mintha megint szégyellné magát, ahogy minden nap négykor, amikor eljött az ideje.
