A Marilyn Monroe-relikviák

 

 
 

Marilyn Monroe egész életében attól szenvedett, hogy nem látták benne az embert. A stúdiók szerint ő csak egy buta, szőke bombázó volt, a média szerint maga az élő botrány, a férfiak pedig fantáziájuk tárgyának tekintették. Most, évtizedekkel később a világ még mindig nem a sebezhető, sérülékeny nőt keresi benne, hanem a megszerezhető tárgyakat, amelyeket birtokolt.

Marilyn 1962 augusztusában halt meg. Egy eltörölhetetlen mítosz maradt utána, és épp ezért ruhái, rúzsai, sőt még a sírhelye melletti helyek is szinte vallásos áhítattal kerülnek kalapács alá. Az aukciók szinte modernkori zarándoklattá váltak, ahol az emberek a pénzen keresztül próbálnak meg közelebb kerülni egy nőhöz, akit életében se hagytak békén.

Az elmúlt években egészen döbbenetes áron keltek el MM tárgyai. A legendás, testszínű Jean Louis ruha, amelyben elénekelte Kennedy elnöknek a Happy Birthday Mr. Presidentet, 2016-ban 4,8 millióért talált gazdára. Ugyanez a ruha 1999-ben „csak” 1,26 millió dollárt ért.

Az egyik, egyedi árnyalatú Elizabeth Arden rúzs, amit használt, 65 ezer dollárért kelt el. Sírjának egyik márványjelzője 90 ezerért, a sírhelye melletti kriptahely 195 ezer dollárt ért. Elárverezték leveleit, fehérneműit, a cipőit, a sminkkészletét, de volt, aki a hajszálait vásárolta meg.

Arthur Millerhez írt személyes levele 43750 dollárért kelt el, de megvették gyógyszeres üvegeit, jegyzetfüzeteit is. Egy olyan négyoldalas füzért, amelyben Monroe a saját gyerekkoráról, félelmeiről írt.  Ez azért is döbbenetes, mert nem a filmsztár vallott ezekben a sorokban, hanem Norma Jeane, aki megpróbálta megérteni a szorongásait.

A nyugtalanító kérdés mindeközben az, hogy hol van itt a határ? Egy ponton túl úgy tűnik, hogy nem maradt olyan része az életének, ami ne vált volna a köz prédájává.

Sajnos Monroe egész életében tárgyiasított nő volt, akinek hangja, teste, mosolya és magánélete közszájon forgott és minden, ami vele és körülötte zajlott, pénzt ért. Ebből sok esetben a színésznő semmit nem kapott, pl. amikor Hugh Hefner az első Playboy címlapjára tette, szinte alig fizetett érte. A róla kialakított legenda viszont azóta is milliárdokat termel.

Vajon miért nem tudják békén hagyni? Miért licitálnak az emberek a sírhelye körüli helyekre? A színésznő egész élete során arra vágyott, hogy szeressék, de nem ikonként. Nem kapott sok törődést sem gyerekként, sem fiatal felnőttként, és felnőtt nőként sem, mert mindenki csak használni akarta. A mai világ azzal a különösen rossz képességgel rendelkezik, hogy mindent árucikké változtat. A halált, a magányt, a fájdalmat, még egy halott nő rúzsát, púderét is. Az aukciók újra és újra rekordokat döntenek, mert ma semmi sem szent.

Marilyn Monroe ma már nem egyszerű híresség, hanem modern relikvia, a 20. század egyik legnagyobb mítosza, ahogy a halála is. Az emberek mindig is vágytak arra, hogy belelássanak a sztárok életébe, hogy megérintsék azokat a dolgokat, amelyeket a piedesztálra emelt ikonjuk érintett. Mindegy, hogy az egy gyűrött papírlap, egy kesztyű vagy épp egy alsónemű. Ez a fetisizmus ijesztő és természetellenes, hiszen elfelejteti velük, hogy egy ember van a kép mögött, hogy egy érzésekkel, fájdalommal és örömmel teli lényt vesznek célba és szednek ízekre.

És akik elmentek, már nem tehetnek semmit. Nem tiltakozhatnak, nem mondhatják, hogy tilos használni a hangjukat, a felvételeiket, és azokat a tárgyakat, amelyek titkos gondolataikat őrizték. Ez a legnagyobb kegyetletsértés, ahogy maga az a verseny is, amely a sírhelye körüli vitákat generálta. El tudjuk képzelni, hogy egy nő kiásatta a férjét és eladta a helyet csak azért, hogy pénzt nyerjen azoktól, akik MM mellett akarnak nyugodni?

Az emberiség sok esetben rettenetes és szánalmas tettekre képes még békeidőben is. Az említettek is ezek közé tartoznak.

Hogy erről mi lenne Marilyn véleménye, nem tudhatjuk, de reméljük, hogy jót nevet valahol, ahol már boldog, és képes azokon derülni, akik elhiszik, hogy egy parfümös üvegcse egyenlő lenne egy emberrel, akit életében oly kevesen szerettek igazán.

 

Fotó: Stephen Leonardi: https://www.pexels.com/hu-hu/foto/fekete-feher-varos-muveszet-mualkotas-26776845/

Oktatás és nevelés területén dolgozom, de minden szabadidőmben írok. Szeretek belesni a hétköznapok függönye mögé és közben keresem az embert, a nőt a jól legyártott álarcok mögött. Néha meséket is írok, de gyakrabban novellákat, cikkeket és apró vicces történeteket.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here