A tornászlányok évtizedekig nem vehettek fel sortot, mert nem tűnt nőiesnek, mert egyenlőtlenül bántak velük, mert nekik kevesebbet lehetett, mint a fiúknak, és mert rosszak voltak a szabályok. Ezeket az előírásokat kivétel nélkül férfiak alkották, akik a zsűriben legeltették a szemüket, és nem érdekelte őket, hogy ezek a fiatal lányok esetleg menstruálnak, vagy épp nem akarták mutogatni magukat, hogy rettegnek attól, hogy elcsúszik a dresszük, és kilátszik a szeméremtestük. A látvány fontosabb volt, mint a sportteljesítmény, ami ma ésszel felfoghatatlan.
Egy kamasz sportoló nem a testét akarja nyilvánossá tenni, hanem azt a munkát, amit hosszú időn át végzett, a százszoros ismétléseket, a kínt és a szépséget, amit tehetségével fel tud mutatni. Ehelyett teste mások tekintetének tárgya. Ha ezt most túlzásnak érezzük, gondoljunk csak bele, hogy az iskolai tesi órákon mennyire nehéz volt felsősként levetkőzni, vagy épp úszáshoz átöltözni, hiszen mindenki egymást mustrálta.
A sportról szeretjük azt gondolni, hogy az egyenlőség, a kitartás és a teljesítmény világa, de sosem volt az. A valóság ennél sokkal bonyolultabb.
A női torna látványos sportág, a gyakorlatok szépek, elegánsak, épp ezért alakulhatott ki, hogy a versenyzők csak dresszt viselhetnek. Nem az volt a probléma ezzel, hogy ez lehetőség volt, hanem kötelező, különben a bírák pontlevonással büntették a versenyzőket. Évtizedeken át meghatározták, hogy mennyit takarhat el a női testből a ruha. Vajon miért? Miért volt ennyire fontos, hogy 10-12 éves lányok testét teljes egészében mustrálhassák? Mondhatjuk azt, hogy az akkoriban természetes volt, senki nem ütközött meg rajta, pedig az igazság az, hogy nem kérdezte meg senki a lányokat, rájuk erőszakolták a szabályokat, és attól, hogy ezek léteztek, nem voltak jók.
Káros hatásukról később sokat tudtak volna mesélni a lányok, akiknek kellemetlen volt pl. menstruáció közepette arra figyelni, hogy jók legyenek, de ne látszódjon meg rajtuk, hogy véreznek. A hivatalos indoklás mára már nevetséges módon azt állította, hogy látnia kell a bíráknak a mozgás pontosságát, a test körvonalait és az ízületek helyzetét. Ez azonban csak részben igaz. Ha mindez jogos lett volna, akkor az hogy létezik, hogy a férfiversenyzők hosszú nadrágokban is látszódtak? Ha ennél a sportágnál a mozgás megítélése a fontos, vagyon miért kell a lányoknak jóval többet mutatniuk a testükből?
Ne feledjük, olyan lányokról beszélünk, akik épp a testük változását élik meg, hiszen sokan már 12-13 évesen világversenyeken indulnak. Ebben a korban még bizonytalanok a lányok, a hétköznapokban is zavarja őket mellük növekedése vagy egyéb átalakulásuk. Most képzeljük el, hogy mindezek után szűk dresszben, kamerák kereszttüzében kell szerepelniük, ahol minden mozdulatukra ránagyíthatnak. Sok tornász később elmondta, hogy attól szenvedett a legjobban, hogy meg kellett tanulnia, hogy a teste munkaeszköz, és nem is teljesen az övé. Testük látványa állandó értékelés tárgya lett. Azt figyelték ők maguk is, hogy milyen a combjuk, csípőjük és hogy hogyan mutat rajtuk a dressz.
A sportolók körében amúgy is jóval több a testképzavar, az önértékelési probléma, mint a hétköznapokban, amelyet természetesen nem kizárólag a ruházat okoz.
A fiúk esetében soha nem alakult ki hasonló vita arról, hogy mutassanak több bőrfelületet magukból. Senki nem várta el tőlük, hogy a lábuk vagy csípőjük folyamatosan látható legyen. A szépség érdekében nem kellett rövidebb ruhákban versenyezniük. Kényelmük, mozgásszabadságuk természetes elvárás volt.
Az elmúlt években azonban változás kezdődött. Egyre több sportoló emelte fel a hangját. Többek között a német női tornászok, akik teljes testet fedő versenyruhában álltak rajthoz. És a vita már arról szól, hogy vajon ki dönti el, hogy mennyit kell megmutatni egy női testből? A hagyomány? A sportvezetők? A nézők? Vagy maga a sportoló? Jó megoldás még nem született, de már egyre többen vallják, hogy a ruházatnak a sportolót kell szolgálnia, nem pedig a közönség elvárásait.
Ez nem banális kérdés, nem a bolhából elefánt-effektus, hanem annak elfogadása és kiharcolása, hogy a sportoló ne adja át testét mások mustrálásának, ne érezze, hogy teste másoké. A teljesítménye legyen értékes, ne pedig az, hogy pár centiméterrel rövidebb vagy szűkebb a dressze.
