Minka élvezte a váratlanul jött szabadságot. Lehuppant az egyik piros padra, amelynek festéke már igen megkopott, és nézte a füvet, a fűben megbúvó százszorszépeket. Aprók és jelentéktelenek voltak, mint ő. Anyja egyszer kinevette, amikor azt mondta, hogy azok olyanok, mintha a hangyák kastélyai lennének. Böske nem szerette ezeket az ostobaságokat. A virág az virág, és semmi más. És a neve se százszorszép, ahogy az óvó néni mondta Minkának, hanem krajcárka. Az volt mindig is, minek flancolni, kérdezte haragosan. Ezután a kislány nem merte elmondani, hogy még miket gondolt róluk, csak elképzelte, hogy a hangyák kastélyában biztosan él egy hangyakirálynő, akit a többiek imádnak és szolgálnak. Neki hordják a legfinomabb falatokat, neki szedik a legszebb szirmokat, hogy abba öltözzön fel.
Ezeket a dolgokat nem szerette megosztani mással, mert rosszallóan néztek rá, ha elmesélte. Hallotta, ahogy Julis néni egyszer azt mondta az anyjának, hogy Minka fura. Nem értette, hogy mire gondol, mert gyorsan végignézett magán, és nem volt rajta semmi különleges: két keze, két lába volt, vékonyszálú, szőkésbarna haja, és picit nagyobb orra a kelleténél. Azt meg nem lehetett furának mondani, mert nem volt feltűnő.
Hosszú időn át bámulta a fűben lakó csodavilágot, amikor már kezdett megéhezni. Ez jó jel volt, mert az utóbbi napokban alig evett, hiába mondta neki a nővérke, hogy muszáj megerősödnie. Amikor felállt, érezte, hogy elzsibbadt a lába. Várt egy ideig, amíg a vér visszatér az ereibe, majd lassan visszaporoszkált a főépületbe. A lift előtt várakoztak néhányan, de senki nem kérdezte meg, mit keres odalenn. Ettől megkönnyebbült. Még jó, hogy ismerte a számokat, így könnyedén megnyomta a nyolcadik emelet gombját, és pár pillanatig hallgatta az öreg, bagószagú férfi érces hangját, aki a városi forgalmat szidta.
A nyolcadikon kiszállva azonban rossz felé indult el. Nem találta a szobáját, hiába ment végig a folyosón, majd vissza, aztán megint jobbra. Egyre ijedtebben nyitogatott be a szobákba. Olykor a vécéajtót nyitotta ki, máskor meg idegen kórtermekét. A sarokban lévőnél már elfogta a sírás. Azon fohászkodott, hogy az legyen az, amikor lenyomta a kilincset.
Az apró fülkében azonban nem ágyak voltak, hanem egy fehér ruhás férfi állt egy fehér ruhás nő előtt és lihegett. A nő felsikoltott, amikor meglátta Minkát. A kivörösödött férfi, akinek nadrágja egészen lecsúszott, és láthatóvá vált a feneke, ráordított. Nem értette, mit mond, de tudta, hogy haragszanak rá. Gyorsan belökte az ajtót, és futni kezdett.
– Mit keres itt egy gyerek? – hördült fel a férfi.
– Ne törődj vele! – felelte a nő. – Inkább fejezd be, amit elkezdtél, mert kezdődik a műszakom.
– Rajtam nem múlik! – röhögött a fehér köpenyes, akinek nadrágja a combjára csúszott. – Micsoda feneked van, Maja! Legszívesebben el se engedném! – lihegte, majd elégedetten felhorkant.
– Ne is tedd, pontosabban, ne tegye doktor úr, mert ilyet ritkán kap! – kacagott a nő, és lesimította szoknyáját. – Holnap ugyanitt? – nézett kacéran az orvosra, majd kisietett.
A főorvos elvigyorodott. Mégiscsak szép az élet, ha ilyen nők veszik körül az embert, gondolta és szemrebbenés nélkül rágyújtott. A magasba fújta a füstkarikát, és vigyorogva gondolt a nő hátsójára, ami minden nap elvarázsolta.
Folytatjuk…
