Kint szállingózott a hó, de mondogatták a tévében is, hogy nem marad meg, fekete karácsony várható. Ők már sejtették, hogy valóban az lesz… de nem a saras, latyakos idő miatt.
Azért persze megvették az ajándékokat, nem csak a gyerekeknek, hanem egymásnak, sőt neki is. Ha mégis a Földön marad, hadd kapjon valamit… ha meg mégsem… hát, odaát úgyis nagyobb ajándék várja.
Megállapodtak abban is, hogy idén kis fát vesznek, kivéve, ha… mert ha az ember gyászol, nem állít csilli-villi fát, nem igaz?
– Nem igaz, hogy a gyerekektől el akarjátok venni a karácsony szépségét! Mit értenek ők még a betegséghez, halálhoz, ugyan már! – torkollták le őket a tágabb család tagjai. – Vegyetek csak fát, mi is állítunk mindenképp!
Huszadikán reggel azonban olyan észrevétlenül kanyarodott el az autójuk a fenyőfaárusok előtt, mintha ott sem lett volna a betonból kinőtt tűlevelű erdő… a kórházból hívták őket.
A gyerekekért aztán külön-külön mentek el az óvodába és az iskolába, és mindegyiknek úgy beszéltek a papa haláláról, ahogyan azok készen álltak a történet befogadására. Este azonban már egymás vállára borulva sírtak – nem szégyellték a könnyeiket a gyerekeik előtt.
– Vegyünk egy fát. – mormogta bele a hálószoba sötét csendjébe a végképp árván maradt negyvenéves. Tudta, hogy a másik sem alszik még.
– Komolyan mondod? Komolyan mondta. Másnap délelőtt egy apró, de formás fa várta a nappali sarkában. Fehér horgolt angyalkákkal és egy kis fényfüzérrel volt feldíszítve. Az egyik fele.
– Ha elvesztünk valakit ünnep idején, már soha, semmi nem lesz ugyanolyan. Az egyik felünk mindig gyászolni fog. Ezért ilyen idén a karácsonyfánk. – mesélték a gyerekeknek, akik azért egy kicsit örültek, hogy idén mégis lett fa.
