Ahogy elindult ez a közös élet, a nagy hármas, mintha Ábris megnyugodott volna. Reggel elvitte dolgozni Jutkát, este hazahozta, együtt vacsoráztak, látszólag csendes volt minden. Épp ez a csend volt a legfélelmetesebb. Dermesztően természetesnek tűnt az egész.
Nóra, ha csak tehette, a közeli öregotthonba járt be segíteni, mert sokakkal ellentétben az öregek megnyugtatták. Különösen Sári néni, aki bár nyolcvan is elmúlt, úgy látszott, sokat tud az életről. Neki mesélte el egyedül a fejleményeket.
– Édes lányom, neked elment a józan eszed! – mondta csendesen. – Én nem akarlak kioktatni, tudod te magadtól is, hogy ami most van, az nem jó.
– Tudom én, de nem ez a baj. Az a gondom, hogy képtelen vagyok tenni ellene.
– Pedig, ha te nem fogsz, senki nem fog. Vagy csendben végig akarod nézni, ahogy elveszik a férjed, a lakásod, az életed?
Nóra legszívesebben elsírta volna magát. Az a gyengeség, ami benne volt, nem újkeletű, ezzel tisztában volt, de az ember nem változik meg egyik pillanatról a másikra.
– Mit tehetnék? Álljak Ábris elé, és kérjem, hogy tegye ki?
Az öregasszony elmosolyodott. Arca szinte ránctalannak tűnt a délutáni fényben, haját hetente besüttette, így mindig csinos volt. Mindenki azt beszélte róla, hogy valaha a város szépe címet is elnyerte, bár Nóra sose hallott erről a versenyről.
– Nem, drágám, sokkal rafináltabbnak kell lenned. Kezdjük azzal, hogy döntsd el, ringbe szállsz-e egy ilyen férfiért.
– Igen! Igen! – kiáltotta a nő. – Szeretem a férjem. Olyan, amilyen, de szeretem.
– Jól van. Elhiszem, mi nők nagyon sokat tűrünk ahhoz, hogy változtatni tudjunk. Erre neveltek bennünket. Akkor viszont azt javaslom, hogy változtasd meg a külsőd drasztikusan.
Nóra elnevette magát. Élvezte a beszélgetést, főleg azt a könnyedségét, amit az idős hölgy társasága adott neki. Az asszony kezére pillantott és észrevette, hogy nemrég a körmét is megcsináltatta. Nem aprózta el, mert vérvörös lett, amit nem lehetett nem észre venni a ráncos, májfoltos ujjain.
– Nem lehetek szép egyik pillanatról a másikra! – jelentette ki pajkosan.
– Honnan tudod, hisz nem is próbáltad! Azt hiszem, neked világéletben barna hosszú hajad volt, nincs igazam?
– Tényleg. Így szeretem. Kevés sminket használok, érzékeny rá a szemem.
– Értem. Akkor kezdjük a leglátványosabbal. Hol a telefonod?
Nóra előhalászta a táskája mélyéről, de még mindig nem értette, miért van rá szükség.
– Tudod, pár éve még egy Coco szalonba jártam én is, amíg még a csípőm hagyta. Ott nincs olyan, amit ne tudnának megcsinálni. Van ott egy magas, barna fiú, Márió a neve, no, ő ért a női hajhoz. Keresd meg, mondd, hogy bombázó akarsz lenni!
Bombázó…Ez annyira vicces és kedves volt a hölgy szájából, hogy nem volt szíve azt mondani neki, hogy ahhoz egy új élet kellene, vagy legalábbis egy új fej.
– Hadd lássuk, milyen frizura állna neked jól! – Azzal bepötyögte a keresőbe a lehetőségeket, és hosszas keresgélés után talált egy oldalt, amelyen rövid szőke nők mutatták be, mekkora változást értek el azáltal, hogy átfestették a barna hajukat, no meg le is vágatták.
– Ez lehetetlen! – suttogta Nóra. – Erre én képtelen lennék. Nem is állna jól.
– Ha valaki azt mondja neked pár hete, hogy beengeded hozzátok a férjed úgymond jövendőbeli vagy aktuális ribancát, akkor arra nem azt felelted volna, hogy lehetetlen? No, ugye!
Igaza volt. Tényleg nem hitte volna, hogy ekkora megalkuvásra képes. Azt gondolta magáról, hogy jó feleség, képes kompromisszumokat kötni, de ez csak azért van, mert a házasság fontos neki. A házasság nem egyszemélyes intézmény, tehát tenni kell engedményeket. Olykor kellemetleneket is.
– Igaza van, Sári néni! Maga szerint legyek szőke?
– Mi az hogy! És ha nem tudsz sminkelni, megtanítalak. Felírom, mit vegyél, ha nincs neked. Ja, és érzékeny szemre is vannak termékek, e mögé nem bújhatsz.
Hazafelé menet Nóra fejében az járt, hogy még az életben nem kapott ennyi jótanácsot és figyelmességet idegentől. Kilépve az idősek otthonából, azonnal bejelentkezett a fodrászhoz, aki azt mondta neki, hogy egy hét múlva lesz csak szabad időpontja. Belement. Már a gondolat is megbizsergette a szívét.
Amikor felgyalogolt a lépcsőn, megtörölte lábát a bejárat előtt, menten meghallotta a viháncolást. A férje és Jutka a konyha közepén álltak, és szívből nevettek valamin. Olyan összhangban, olyan vidáman, amilyenre ő nem is emlékezett. Amikor meglátták, nem jöttek zavarba, csak annyit mondott Ábris, hogy a munkahelyük kész bolondokháza, muszáj rajta nevetni. Megkérdezte, kér-e egy finom zöld teát, de közben nem nézett rá. Mögé bámult a semmibe. Nóra bólintott, és már nyúlt is a vízforralóért. Gyűlölte a zöld teát, olyan íze volt, mint a levágott fűnek. Jutka is odalépett közéjük, mire ő elengedte a forró vizes edényt, ami megbillent és a lány kezére löttyent.
Jutka felsikoltott.
– Az isten szerelmére, nem tudsz vigyázni? – rivallt rá Ábris. – Azonnal a hideg víz alá! – utasította a lányt, akinek hálás tekintetét nem lehetett nem meglátni. Szerelmes döbbent meg Nóra.
– Bocsánat! – mondta, de abban nem volt egy csipetnyi megbánás sem.
Az első, gondolta. Lesz ennek még folytatása…
Folytatjuk…
Kép forrása: Pinterest
