Sára arra ébredt, hogy a pokol tüze ég a koponyájában – mindig is fejfájós volt, de a korábbi migrénjei köszönőviszonyban sem voltak azzal, amit most érzett. Hirtelen vakító fehérség és klórszag kellemetlen egyvelege csapta meg. Aztán végre meghallotta a számára legkedvesebb, folyton csipogó kis hangot.
– Apaaa! Apa! Felébredt, apa!
A férje villámsebességgel fordult vissza a küszöbről – a folyosón épp egy nővért vagy orvost vadászott a tekintetével.
Sára valahonnan a távolból hallotta a kétségbeesett hangot, de minden erejét össze kellett szednie, hogy válaszolni tudjon. A fiúknak (magában így hívta a férjét és a fiát) a hangja óriási boldogsággal és megkönnyebbüléssel töltötte el. Legszívesebben azonnal átölelte volna mindkettőt, de moccanni sem bírt.
– Sára… virágszálam… hallasz?
Virágszál?! Biztos, hogy nem utazott vissza 10 évet az időben? Utoljára akkor hívta így, mikor még bőven udvarolt neki. Mi lehet a baj? Talán balesete történt?
És ekkor halványan derengeni kezdtek lelki szemei előtt a tegnap borzalmai. Éjjel jóformán alig aludt – a forró nyári levegő szinte hullámzott, ráadásul a férjével, Istvánnal is összekaptak valamin. Mi lehetett az? Nagy dolog biztos nem, akkor emlékezne rá. Legfeljebb két órát alhatott, úgy indult munkába. Szíve szerint beteget jelentett volna, de mindig is szörnyen hazudott.
A főnöknőjét, azt az idióta nőszemélyt meg persze pont nem érdekelte, hogy mindjárt összeesik. Úgyhogy hazafelé megtörtént a baj; mielőtt az elkerülőre hajtott volna, lehunyta a szemeit. Képtelen volt egy másodpercnél is tovább nyitva tartani őket. A sziréna hangja még halványan visszhangzott a füleiben, de azt leszámítva… mintha kimaradt volna pár óra az életéből. Vagy pár nap? Sára teljesen elvesztette az időérzékét.
– Balesetem volt?
Örült, hogy legalább ennyit ki tudott préselni magából. Hallotta, ahogy a fia halkan pityereg.
– Nyugodj meg, most már itt vagyunk! Már itt vagyunk!
Érezte, ahogyan a férje tenyere szorosan megmarkolja az övét. Egy csókot is nyomott a kezére.
Különös volt hallani, hogy ő is a könnyeivel küszköd.
– Az orvos szerint agyrázkódásod volt. És eltört a lábad. A kocsi is, de az kit érdekel! Kész csoda, hogy nem lett komolyabb bajod!
Legszívesebben felült volna, hogy átölelje a fiúkat és megnyugtassa őket: hiszen tényleg nincs semmi baj! Szívesen eltörte volna cserébe a másik lábát is, csak hogy ezt megtehesse, annyira vágyott a közelségükre. Felsóhajtott.
– Tényleg csak ennyi történt volna? Tényleg nincs komolyabb baj? Ha így van, akkor ünnepelni kell, nem sírni!
Nagy nehezen elfordította a fejét. A fia pont szemmagasságban, könnyes arccal, taknyos orral állt előtte. A férje másik keze a kis hátát simogatta. Sára úgy érezte, menten megszakad a szíve a rengeteg szeretettől és boldogságtól. Hiszen él! Szeret! Szeretik!
Nem is vágyott most máshova, ott akart feküdni azon a klórszagú kórházon ágyon, és csak úszni a szeretetben és az érzésben, hogy valójában minden a legnagyobb rendben. És közben egyre inkább azon tűnődött, hogy nem vette észre mindezt eddig.
fotó: Pinterest
