A nagymamám kis híján tönkretett

Bűntudat, na, az van. Meg nyugodtabb hétköznapok is.

A felnőtt létben a legjobban azt élvezem, hogy én válogathatom meg a körülöttem élő embereket. Mondhatnád azt, hogy hát jó, de a munkahelyem teli van idiótákkal – de lássuk be, azt is te választod. A barátaidat meg pláne.

A családtagokkal már egy fokkal nehezebb (egyet mondtam volna? Minimum 2 millió fokkal nehezebb). Olyan család, ahol minden tag kedves, jóindulatú, támogató… hát, ismerek talán kettőt.

 
 

Nálunk az apai ág van elcseszve. Már az is elég lett volna, hogy apám helyettem az alkoholt választotta, de mellé még volt egy elviselhetetlen anyja is. Franc tudja, miért, de én mindenkit megsajnálok és a szárnyaim alá akarom venni.

Olyan 16-17 éves lehettem, amikor elkezdtem a tőlünk két utcára lakó nagymamámat önként látogatni. Apám ugye rá se nézett, anyám szívből gyűlölte – szerintem titokban ő írta eddig a létező összes anyósviccet. Velem sem volt túl kedves, általában csak kioktatni tudott.

Főzött rám, aztán panaszkodott, hogy miért kell rám főzni. Elmosogattam volna helyette, de lecseszett, hogy én úgysem csinálom jól. Végighallgattam úgy kábé az 1800-as évektől kezdve, hogy mit adott már eddig a családnak, és hogy milyen hálátlanok vagyunk. A családot egy személyként kezelte, nem tett különbséget az egyének közt.

Szidta az anyámat, hogy miért engedi, hogy apám igyon. Mert persze ez is a nő dolga. Én pedig csendben tűrtem. Úgy voltam vele, hogy egyik fülemen be, másikon ki, ő meg legalább könnyít a lelkén. Azóta persze rájöttem, hogy ezek az emberek nem könnyítenek a lelkükön, a fájdalmat nem tudják, vagy nem akarják feldolgozni. Inkább keresnek gyorsan egy jóhiszemű szerencsétlent, akire ezt folyamatosan rá lehet pakolni.

Szerencsére anyám el tudott válni apámtól, így már nem kell hallgatni az „asszonyállat” és egyéb kedves megnevezéseket. Egyébként a nagymamám a pénzt, amit lakásra adott nekünk anno, egy ügyvéd segítségével szépen visszavette, úgyhogy anyám majdnem fedél nélkül maradt. Apám „felügyeletét” ideiglenesen átvette, majd mikor már ő sem bírta, szép lassan valahogy rám hárult a dolog. Ettől függetlenül 90 évesen még mindig képes volt az öregek otthonából felhívni, dirigálni, parancsolgatni.

„Mi van apáddal?” „Miért nem mész le apádhoz?” „A koporsóra valót is rátok költöttem.”

És egyéb nyalánkságok. A történet persze kétoldalú, főleg azóta őrült meg, mióta kiderült, hogy apám rákos. Nem tudom elképzelni, milyen szörnyű lehet ezt anyaként megélni. Főleg 90 évesen.

Ennek ellenére engem két-három naponta hívogatott, ha kinyomtam, újból csörgött a telefon. Komédiába illően akár 5-6-szor is egymás után. Az idegeskedés szép lassan remegésbe, bőgőrohamokba váltott át, ha láttam, hogy hívott.

A legutolsó telefonbeszélgetésünkkor azt tanácsolta, hogy pereljem be a testvéreimet, mert nem támogatják anyagilag a beteg apámat. Ekkor már szédültem, minden olyan homályos lett körülöttem. Sírva-őrjöngve mondtam, hogy ezt ő sem gondolhatja komolyan, mire azt felelte, hogy majd akkor ő megteszi.

Kinyomtam, természetesen abban a pillanatban már hívott is. Kikapcsoltam a telefont egész éjszakára. Amikor a páromnak elmeséltem a történteket, ő egyszerűen csak kivette a mobilt a kezemből, és letiltotta.

Hogy örökre? Nem tudom, talán a halálos ágyán meg fogom látogatni. Kaptam tőle jót is, de összességében túlságosan önfeláldozó voltam. Attól még, hogy valaki öreg, nem kell mindent mosolyogva elnézni, és közben csendben nyelni a könnyeket.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here