Bár azt mondjuk, a test csak egy burok, belül a lélek a fontos, azért tudjuk, hogy mennyivel többet foglalkozunk manapság az testünkkel, mint a lelkünkkel. A test látszik, szem előtt van, méregethetjük. Sokan nem is akarnak mögé látni, mert egyszerűbb hinni, hogy az, amit látunk, nem rejt titkokat. A testet bőrbe burkoljuk, ápoljuk, igyekszünk gondoskodni róla, vagy épp elhanyagoljuk. Jó esetben a saját tulajdonunk, nem lehet áruba bocsátani, nem közpréda. Legálisan akkor válik azzá, ha az emberek elkezdik kritizálni vagy dicsérni. Utóbbi ritkább.
Elámulunk egy-két sztár tökéletesre formált idomaitól, amelyekről csak képeket láttunk, és elhisszük, hogy létezik olyan a hétköznapokban, ami a címlapokon virít. A nő teste mindig is kiszolgáltatott volt az idők során, gondoljunk csak bele a terhesség, a szülés okozta változásokba. A nők testét régen és még manapság is sokan tekintik eladható árucikknek, és gyakran feledkeznek meg arról, hogy egy ember lakik benne, még akkor is, ha épp címlaplány vagy modell. Ezeket a lányokat hajlamosabbak vagyunk isteníteni, de élesebb kritikával is illetni, mert úgy hisszük nem valódiak. Nem úgy élnek, ahogy a hétköznapi ember, aki fáradt, karikás a szeme, meghízik, lefogy, tele van striákkal, és a szőr se kerüli el.
A férfiak manapság is elsőlegesen a vágy tárgyát látják benne és minden ítélkezés nélkül kimondhatjuk, igen gyakran felejtik el, hogy a nők teste rejthet gondolatokat, érzelmeket. Tisztelet a kivételnek. Birtokolni és használni akarják, mert úgy érzik, sok nő előnyt kovácsol előnyös külsejéből. Ebben van is igazság, csak megint a mértékről van szó. A nőknek sokáig azt tanították, hogy mindig valakinek a tulajdonát képezik, feleslegesen lázadoznak. Gyerekként az édesapjuk, édesanyjuk felügyelte őket, később pedig a házastársuk. Egy nőnek mindig kötelessége volt a testével jól gazdálkodni, megadni magát a házasság oltárán, és ha tetszett, ha nem, hagynia kellett, hogy birtokolja a férje, mert neki abszolút joga volt hozzá. Idővel a nők rájöttek, hogy a testnek a szülésen és a szoptatáson kívül más funkciója is lehet, hiszen a szexuális élet szabadsága ráébresztette őket arra, hogy a szeretkezést szabad élvezni. Még ma is vannak országok, amelyekben ez tilos, ezért csonkítással el is veszik a nőktől az öröm lehetőségét.
Ma, amikor azt hisszük, hogy olyan világban élünk, ahol a szabad gondolkodás és vélemény nyilvánítás is jóval megengedettebb, mint valaha, a testszégyenítés még inkább előtérbe került. Az internet álprofilok mögé bújt, gyáva népe írásban bírálja, támadja a közszereplőket, ha hibát talál bennük. Egy lógó mell vagy has, no meg a narancsbőr halálos véteknek számít, miközben fennen hangoztatjuk, hogy tudjuk, senki nem tökéletes.
De amikor már oda jutnak egyesek, hogy terhes nőknek szólnak be, akkor azért megdöbbenünk. Hogy mer valaki azért bántani másokat, mert szerinte terhesen nem néz ki jól? Miért várja el egy ostoba, szájkaratés férfi vagy nő, hogy az a test, amelyben egy másik fejlődik, a szemének megfeleljen? Honnan veszi a bátorságot sok ember, hogy véleményt mondjon egy másik emberről, és csak azért alázza meg, tiporjon a lelkébe, mert szerinte nem csinos kismama valaki, lásd a napokban kiderülő olimpikon, Hosszú Katinka támadását. Milyen szinten van az a társadalom, amelynek tagjai ilyen bátran mernek bántani egy neves embert, akit nem ismernek? Hogy engedheti meg valaki magának, hogy saját gyarlóságát másokon vezesse le?
A nő teste a nőé kell, hogy legyen. Nem valakié. Egyetlen esetben beszélgetünk többes számról, ez pedig a terhesség alatt történik, de a bent fejlődő magzat tökéletes otthont talál odabenn, még akkor is, ha egyes unatkozó, rosszindulatú, szánandó emberi lénynek nem tetszik a külső máz.
Ijesztő belegondolni, hogy egyesek írásban mekkora károkat okozhatnak másoknak, akikről semmit sem tudnak, csak, amit a lapok sugallnak. Hogy egy celeb, egy közszereplő milyen a valóságban, sosem tudhatjuk, az viszont bizonyos, hogy ha nem találnak fogást rajta a szennylapok, akkor kitalálnak bármit.
A nő teste nem közpréda, még akkor sem, ha látványosan megváltozik. Ha meghízik, vagy nagyon lefogy, akkor sincs joga senkinek beszólni, számon kérni, hisz sosem tudhatjuk, mi áll ezek hátterében. Nagyon könnyű azt mondani, hogy ne zabáljon annyit, mind tudjuk, hogy ez sem egyszerű, és sok fogyás vagy hízás mögött nem mindig az akarat hiánya áll.
Valakit azért megszégyeníteni, mert ráncos vagy lóg a bőre, vagy épp nem modellalkatú, szégyenletes dolog. Társadalmunkat minősíti, hogy véleményt mondunk kéretlenül, bántunk ok nélkül, és azt hisszük, ez által többek lettünk pár percre. Az emberi minőségünkön esik csorba, amikor primitív módon leszólunk valakit, pláne úgy, hogy nem merjük személyesen, hanem írásban, meglapulva. Vajon az ilyen emberek mennyire sérültek és szánalmasak? Belegondolnak egy pillanatra is, hogy mi munka lehet egy kidolgozott, izmos test hátterében? Ugyanez vonatkozik a fogyásra is.
Az öregedés, a bőr elrugalmatlanodása pedig már más dolog. A nők milliói küzdenek vele. Ezért tud a szépségipar milliárdokat besöpörni ránctalanító, bőrfeszesítő krémekből, amelyek valljuk be, keveset segítenek. Ma a kollagén, a hyaluron, a botox varázsszó, amelynek kimondása, ezrek pénzét vándoroltatja a szépségipar kasszájába.
Manapság egy nő teste nem öregedhet, nem ereszkedhet meg, mert az alapján ítélik meg, ahogy kinéz? Természetesen nem az elhanyagoltságot éltetem, de ezt a felfokozott szépségkultuszt, ezt a fiatalság utáni erőltetett és gyászos hajszát sem. Ma már egy nő szinte elvétve nézhet úgy ki, ahány éves. Talán még kislányként, és nyolcvan felett. Ha mindezt túlzásnak érezzük, gondoljuk csak bele, hány meg hány alkalommal mondjuk az ősz hajra, hogy ápolatlan vagy a ráncos kézre, hogy csúnya, miközben tudjuk, hogy mindkettő az élet természetes velejárója.
Ronda csapdákba hajszoljuk magunkat, és azáltal, hogy másokat kritizálunk, és önmagunkat gyötörjük a külsőnk miatt, elfelejtünk élni.
Pedig egy terhes nő látványa azt kellene, hogy jelentse, új életet hordoz magában. Egy idősebb nőé pedig, hogy él, egészséges, és örömtelien nyitott a világra. Milyen kár, hogy gyakran nem akarjuk meglátni a jót, és könnyedén dobálózunk sértő, lélekbe maró kifejezésekkel.
A test egy burok. Halálunk pillanatában azonnal bomlani kezd. Nem marad feszes, szép, hiába tettünk érte bármit. Sose szabadna ragaszkodnunk oly mértékben a tökéletességhez, ahogy napjainkban tesszük. Jó lenne, ha inkább nevetnénk, ha jól éreznénk magunkat a bőrünkben, és jobban szeretnénk egymást meg a külvilágot, hiszen az élet véges. A test lesz az első, amely rothadni kezd, ha kiszáll belőle a lélek.
