A segítő – 2. rész

“Zsemle az ágya melletti kis fészekbe gömbölyödött, és hamar álomba is merült.”

A sorozat többi részét itt olvashatod

Másnap a vekkerre ébredt. Ez is fura volt, mert, míg Zsemle kutya fiatalabb volt, mindig az ő szuszogására, fészkelődésére ébredt… most, hogy egyre öregebb a jószág, kicsit lustább és lassabb is lett szegényke. 

A beszélő órát egyébként még az anyja vette neki, akkor, amikor a masszőr képzésre járt, és korán kellett kelnie. Friss nyugdíjas, zongoratanár anyja nagyon féltette őt, hogy így, hogy elvesztette a látását, hogy fogja tudni eltartani magát. És annak ellenére, hogy Éva már fiatal felnőtt volt, amikor a szülők már nem feltétlenül támogatják a gyereküket anyagilag, ő mégis kiállt mellette, és mindenben, erején felül segítette a lányt.

 
 

Tanfolyamokat keresett, akadálymentesített útvonalakat tervezett, és ő szorgalmazta azt is, hogy Évának legyen egy vakvezető kutyája. Zsemlére úgy tekintett, mint egy áldozatkész rokonra, aki akkor is a lányával van, amikor ő nem tud ott lenni, és kisegíteni Évát. 

Nagyot nyújtóztak, ő is, meg Zsemle is, és kibotorkáltak a konyhába, amely inkább volt főzőfülke, mint konyha, de neki épp elég volt ez is… hisz egyedül élt, pontosabban Zsemlével. Mivel húszévesen vesztette el látását, épp a bulizós, laza éveit töltötte ki a rehabilitáció, az új életre való felkészülés, így valahogy kimaradt az életéből a pasizás. Járt ugyan két-három sráccal, de nem tartott sokáig a dolog: mivel voltak látásmaradványai, így a vak emberek nem tekintettek rá vakként, a látók viszont azt mondták rá, látássérült. Valahogy kívülálló maradt – idegen a saját életében. 

Amíg a kotyogós szörcsögött és pöfögött, ő elment pisilni és kinyitotta az ablakot, hadd szellőzzön át a lakás. Miközben a kávét kortyolgatta, Zsemle türelmetlenül mocorgott a lábainál. “Jól van, jól van, mindjárt indulhatunk.” – nyugtatta meg a jószágot, aztán a fürdőbe sietett, öltözni és fogat mosni.

Járvány ide vagy oda, ő mindig is sminkelte magát egy picit, így ezt a rituálét most sem hagyta ki. Miután végzett, feladta a hámot Zsemlére, vette a botját, majd gondosan bezárta a régi panelajtót. A szokásos útvonalat járták be, zsemlét vettek a kisboltban, ahol Józsi bácsi már számtalanszor felvidította, ha rossz kedve volt és kisegítette, ha épp nem tudta megkülönböztetni a tárcájában sorakozó papírpénzeket, aztán meg a futtató felé vették az irányt, hogy Zsemle egy kicsit szabadabban is mozoghasson.

A futtatóban aznap reggel kicsit kevesebben voltak, mint ahogy azt megszokta – a neszek, vezényszavak alapján mindig elég pontosan be tudja mérni, hányan vannak a kerítésen belül – de nem nagyon foglalkozott vele, hogy mi lehet ennek az oka. “Hát, el nem utaztak a gazdik, az biztos.” – mondta magában keserűen. Utálta a bezártságot és az egész pandémiát, mint mindenki.

Zsemle szaladgált egyet a többi ebbel, aztán még szaglászott is itt-ott, de a behívásra azonnal reagált, és szorosan Éva lábához simulva jelezte: újra munkára kész. 

Már a park túlvégén jártak, amikor egy kitartó “hé, maga”, “halló, hallja, hölgyem”-et kiabáló idősebb férfihang elérte a vállát. Megtorpant és hátrafordult. Talán neki beszél valaki?

– Jajj, de jó, hogy elértem, asszonyom. Bocsásson meg. Látom, hogy Ön nem lát. Vagyis, na, hát bocsánat… – hebegte az idős hang.
– Jó napot. Nem kell bocsánatot kérnie. Látássérült vagyok – mondta higgadtan Éva.

– Nos, szóval, a kutyája, miközben szaladgált, megevett valamit. És csak azért szólok, hogy figyelje a kuytát, mert mostanában egy hibbant nyanya mérgezett falatokat dobálgat a futtatóba. Még végzetes baj nem lett belőle, de, gondoltam, jobb, ha szólok… figyelje az állatot!
– magyarázta az idegen.
– Köszönöm. Zsemle vakvezető kutya, tréningezve van, hogy idegenektől ne fogadjon el semmit, és a földre dobott falatokat se kapja be. Így nem hiszem, hogy le is nyelte az ételt, de köszönöm, hogy figyelmeztetett – mondta kedvesen Éva.
– Jó, hát maga ismeri a kutyát. Én csak jót akartam. Szép napot – fordult el az öreg kissé sértetten. 

Éva mondott egy viszlátot, majd sietősre fogta. Bízott Zsemlében, és abban is, hogy vele ez a tragédia egyszerűen nem történhet meg… Így is nehéz lesz Zsemlét nyugdíjazni… de még az után is több szép év vár az állatra. Nem érdemelne meg egy ilyen orv támadást.

Ennek ellenére egész nap maga mellett tartotta a jószágot, és úgy gépelt, hogy időnként le-lenyúlt a széke mellé, ellenőrizve, hogy Zsemle szuszog-e.

Este, amikor már egészen elgémberedett, felállt, hogy megsétáltassa Zsemlét, és megmozgassa a lábait. A rövid, sötétedés utáni séta mindkettejüket felrázta a punnyadásból. Friss fejjel érkeztek vissza a lakásba, a kutya azonban az előszobában maradt, egyre erősebb öklendező hangot adott, majd bűzös foltot placcsintott a járólapra. 

Azistenit – szisszent fel Éva, és remegve magához hívta Zsemlét. – Csak megmérgezték. A szemetek.

Előző rész
Következő rész

fotó: Pinterest

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here