Benn a házban azonban nem volt nyugalma. Meleg volt, párás, vihar előtti feszültség, vagy csak Alma nem találta a helyét. Egy óra múlva úgy döntött, nem bír megmaradni a spalettákkal ellátott ablakok enyhet nem adó szobáiban, ezért kiosont az oldalajtón, majd át a kerten, ki az utcára. Alig kapott levegőt az idegességtől. Nem erre a pillanatra várt. Nem erre az érzésre számított. Hiába tudta, hogy Tomnak felesége van, vagy talán barátnője, mégis abban bízott, hogy minden, amit tud róla, hazugság. Tom szabad és szereti őt. Istenem, mekkora szemfényvesztése ez a léleknek! Micsoda ámításra képes, és a szerelmes szív elhiszi. Legszívesebben hangosan nevetett volna magán. Hogy lehet egy felnőtt ember ilyen ostoba?
Észre se vette, de azon kapta magát, hogy afelé a kert felé tart, ahol a málnát szedték azon a csodás éjszakán. Amikor tűz ütött ki. Mégis minden a helyén volt. Viktor megmutatta, hogy mindenre képes, mégse győzött. Viszont Alma így is veszített.
A kőfallal zárt kert most is hívogatta. Óvatosan körbepillantott és lenyomta a kilincset. A kovácsoltvas kapu azonnal kinyílt. Beóvakodott, majd gyorsan be is csukta. Nagy levegőt vett. A málna már eltűnt, de a virágágyások között epret látott, és a nyári almafák mind roskadoztak a terméstől. Szép volt az a hely. A pad is a fal tövében, ahová ki tudja, miért tették, hiszen nem a kertre, hanem a házra nézett. Lehet, hogy, aki ott élt valaha, nem is szerette a növényeit?
Végignézett magán, és megállapította, hogy körmei nem valami tiszták, mert délelőtt gyomlált egy keveset, meg újhagymát szedett, és nem törődött vele, ki látja. Elhelyezkedett a padon, bámulta a töredezett földet, amely eső után ácsingózott. Egyre sötétebb lett az ég, de nem az alkony miatt. Vihar hosszú karjával már beintegetett a völgybe. Váratlanul nagyot dörrent, de még nem esett. Alma összerezzent, de aztán erőt vett magán. Gyerekkorában nagyon élvezte a villámlást, nem akarta elhinni, hogy veszélyes. A dörgés azonban a takaró alá kergette. Anyja mindig kinevette, és hiába magyarázta neki, hogy a villám mennyivel veszélyesebb, ő nem hitt neki. Hisz annyira szép volt a sárga cikázás a haragos égbolton.
– Úgy gondolom, a birtokháborítást a törvény bünteti – szólalt meg váratlanul valaki. Alma összerezzent és kezét önkéntelenül a háta mögé rejtette.
– Vagy rosszul tudom? – kérdezte Tom.
– Nem, teljesen igazad van. Megbocsájtod, vagy netán szaladsz a rendőrségre? – kérdezte tétován, nem tudva, a férfi komolyan beszél-e vagy tréfál vele. Tom, szemében mérhetetlen melegséggel, elnevette magát.
– Van hely azon a padon melletted? – kérdezte somolyogva. Alma szíve megdobbant. Mellé akar ülni. Visszajött, és beszélni akar vele, ahogy megígérte.
– Szorítok! – suttogta. – Isten hozott újra mifelénk!
– Azt hittem, sose jöhetek már vissza. Viszont egy nagyon fontos dolgot kell kérnem tőled azonnal!
Alma tanácstalanul meredt a férfi arcába, aki le nem vette róla a szemét. Kezét még mindig a háta mögött tartotta, és a következő dörgésnél kis híján felkiáltott félelmében.
– Mondd! Kérj bátran! – biztatta.
– A telefonszámodat rögtön add meg, mert attól félek, történik valami, és megint nem érjük el egymást.
A nő megkönnyebbülten felnevetett. Ez eszébe sem jutott. Tényleg, a szám! Nagyon fontos, hogy elérhetők legyenek egymás számára!
– Nem hiszem, hogy vad történésekre számíthatunk, itt maximum a villám csap belénk – közölte vidáman, majd megmondta a számát. – Sajnos, az én telefonom nincs nálam. De ha megcsörgetsz…
– Úgy lesz! Alma, ideje beszélgetnünk, nem gondolod?
– De! Erre vártam. Úgy gondolod, tisztáznunk kell pár dolgot?
– Mindenképpen. Én nem szeretek zsákbamacskát árulni. Azt se akarom, hogy félreérts valamit.
Alma hallgatott. Szíve torkában dobogott, és nem jó dallamot muzsikált. Ez a férfi menni akar, és most fogja neki megmondani, hogy semmi, de semmi nem lehet köztük. Nem akarta hallani, úgy érezte, belepusztul, ha elveszíti. Szerelmes volt, és ezen az sem változtatott volna, ha tudtára adják, hogy reménytelen az összes érzés, amit Tom belőle kiváltott.
A szerelem nem a reményről szól. Fontos összetevője, de nem befolyásolja jelentősen. A férfival akart élni, mellette akart élvezni minden egyes napkeltét, hozzá akart bújni, és ha Tom nem így érzi, akkor sem múlik el belőle a vágy, ezzel pontosan tisztában volt.
– Mesélni akarok neked. Azt akarom, hogy mindent tudj rólam, amit csak lehet…
– Hallgatlak… Gondolom, először arról a csodálatos nőről, akit magaddal hoztál…
Tom nevetni kezdett.
– Hű, ha ezt hallaná, elolvadna! – jegyezte meg. – Nagyon félt tőled!
– Tőlem? Hisz nem is ismer! Miért félt volna?
– Mert meséltem neki rólad!
– Rólam? Ugyan mit?
– Ne szaladjunk előre, viszont tudnod kell, hogy őt szeretem a legjobban a világon. Azt hiszem. Ő a lányom, Anita.
– A lányod? – Alma észre se vette, milyen hatalmas sóhaj szakad ki belőle. Tom azonban igen. Alig tudta palástolni örömét, ahogy rájött, Alma féltékeny. Tudta, hogy látta őket érkezéskor, sejtette, hogy miket gondol, de addig nem akarta zavarni, amíg Anita le nem feküdt pihenni, mert mostanában gyengélkedett. Mérhetetlenül féltette, viszont nem bírta ki, hogy ne lássa Almát. Amikor bekopogott hozzá és nem találta otthon, ideges lett. El se tudta képzelni, hová mehetett a vihar előtt. Mivel ötlete sem volt, idegességében ő is a másik háza felé indult. Így talált rá.
– Igen, velem akart jönni, én meg nem bántam, mert sose volt Magyarországon, bár jól beszél magyarul. Ideje volt megismernie apja szülőföldjét.
Alma elmosolyodott. A szép lány…Ő meg ostobán Tom szeretőjének hitte.
– És a feleséged? – kérdezte óvatosan.
– Annelise? Ő nem jöhetett – felelte Tom, és elkomorodott.
Folytatjuk…
Kép forrása: Pinterest
