Aznap reggel még nem tudtam, hogy összeroppanok, meghalok, hogy felzabál a fájdalom, és kihány a konyhakőre, amit senki nem fog felmosni helyettem. A reggeli mellé kaptam egy parfümöt a férjemtől. Piros üveges, drága csodát tett a kávém tövébe, és alig mosolygott. Kérdőn rápillantottam, mire kibökte, hogy csak úgy, miért ne. Elvégre akkor ajándékozza meg a feleségét, amikor akarja. Örüljek és használjam egészséggel. Egészséggel egy parfümöt? Furcsa volt ezt hallani. Már a doboza is csodálatos volt. Alig mertem kibontani, nehogy elszakadjon a papír. Kezembe vettem a gyönyörű, formás üvegcsét, és úgy bámultam rá, mint a szent kehelyre. Még sose kaptam ilyen értékes ajándékot tőle. Elöntött a melegség, a nyakába borultam.
– Ki se próbálod? – kérdezte ismeretlen gyengédséggel a hangjában.
– Most? – lepődtem meg.
– Igen, miért ne?
Megnyomtam a virág formájú dugót és az illat másodpercek alatt beterítette a konyhát. Buja lett tőle a vajas zsemle, a szimpla pulykasonka, de még a paradicsom is belepirult a terjengő szexrehívás szagába. Én nem ilyesmit használtam, a könnyű, gyümölcsöset szerettem. A férjem hosszan nézte az arcom, majd lehunyta a szemét, ahogy az orrába kúszott a parfüm.
– Tetszik? – kérdezte kedvesen.
– Igen! – hazudtam ugyanolyan kedvesen.
– Örülök neki, de most mennem kell, mert elkések. Ma te mész Bencéért vagy én hozzam el az oviból?
– A kedd az én napom, megyek érte! – feleltem, miközben a szag már a torkomat marta. Átölelt, és egy gyors puszit nyomott a fejem búbjára. Felkapta a táskáját, kabátját, és már el is tűnt. Még hallottam, ahogy kocsifeljárón csikorogva tolat, majd elgurul abba a világba, amelybe én nem tartozom.
Négy éve voltam otthon, és nehezen bírtam. Szerettem volna visszamenni az irodába, de végül megbeszéltük, hogy nincs szükség a fizetésemre, viszont otthon sokkal több a hasznom. Nem bántam, mert otthonról is tudtam dolgozni, és heti kétszer a férjem hozta el a fiunkat az oviból. Olyankor én otthon főztem, vagy a kedvencüket, mézest krémest sütöttem. Mostanában néhányszor előfordult, hogy Domokos nem tudta elhozni, de mindig időben szólt. Egyetlen egyszer azonban nem. Pár hete teljesen megfeledkezett róla. Érezhetően bántotta a dolog, szerintem a parfümmel még mindig engesztelni akart, habár azóta már hozott virágot is, csakhogy ne haragudjak. Kétszer is. Tulipánt, a kedvencemet. Cseppet se haragudtam, nem ő az első ember a történelemben, aki elfeledkezik a gyerekéről. Mégis jólestek a virágok, és a régen tapasztalt figyelmessége is. Domokos nem volt egy szenvedélyes férfi, mindig a munkája kötötte le, megszoktam már, hogy visszafogott mindenkivel. Anyám szerint halvérű, a barátnőm egyszer azt mondta, minden emberben lakozik szenvedély, csak nem mindenkiből tudja kihozni a párja. Ha ez igaz, akkor én biztosan nem tudtam higgadtságát felborítani. De akkor se volt rossz férj vagy rossz apa. Úgy gondoltam, senki se tökéletes, miért kellene mindenkinek lángolnia, vannak egészen csendes típusok is. Én se voltam egy lepedőakrobata, inkább csak elfogadtam a közeledését, mert tudtam, hogy szeret, és én is szeretem őt.
Miután elment, ki kellett nyitnom az ablakot, mert az erős parfümillat nem akart elpárologni. Vajon miért épp ezt választotta, töprengtem, amikor észrevettem, hogy a telefonját a dohányzóasztalon felejtette. Nem volt jelszóvédett, sose nézegettük más holmiját, de most valamiért nem bírtam ki, hogy ne nyissam meg. Hiába kiabált a fejemben egy hang, a kezem nem engedelmeskedett. Kb. egymillió messenger és sms üzenet volt benne. Engem azonban csak az utolsók érdekeltek. Megnyitottam a tegnapit, ami Ari néven volt elmentve. Ő az egyik karbantartó volt a cégnél. Nem álnév, mint gyanítottam. Semmitmondó cset volt. Aztán még egyre kattintottam, a V32-re. Neki írt utoljára a férjem. Olyan volt, mint egy kód. Megfejteni azonban nem kellett. Ez állt benne:
„Vettem neki egy ugyanolyan parfümöt, mint a tied. Így idehaza is érezhetem az illatod, amíg nem vagy velem.”
V32 azt felelte, köszöni és szereti. Álltam, és testem minden mozaikja töredezve potyogott a földre. Rám tört a hányinger, de visszaszorítottam. Kint feltámadt a szél, és megrázta az ablak alatt nyújtózó hársfát. Majd csend lett. Kiléptem az üzenetekből, és a telefont visszatettem az asztalra. A pulcsim után nyúltam, és kirohantam az utcára. Hogy meddig futottam, nem tudom. Valahol a fűben összekuporodva hallottam, hogy a harangszó delet jelez. Bennem az óra megállt, és vékony sugárban folyni kezdett szememből a könny.
