Amikor meghallottam a sikítást, azt hittem, pók van a fürdőben, netán egér vagy szimplán egy poloska. Tudtam, hogy Lili mindegyiktől retteg, de most valahogy mégis azt éreztem, hogy nem ezek a szörnyek lakták be a fehércsempés fürdőhelyiséget. Arról nem beszélve, hogy az egérrel én is hadilábon álltam, és nem szerettem volna megmutatni neki, hogy nem vagyok elég bátor. Az járt az eszemben, míg levettem a szemüvegem és elindultam, hogy béka lesz az, méghozzá varangyos, ha már ekkora kalamajkát képes okozni.
A fürdő ajtaja nagy meglepetésemre zárva volt. Igaz, hogy a lányom tizenegy múlt, de sose zárta, nekem meg eszemben sem volt kopogás nélkül rányitni. Így türelmesen megkocogtattam a kilincs alatti fém részt és vártam, hogy szabad utat kapjak.
– Ne gyere be! – hangzott a fura válasz. – Ne is próbálj, mert…– itt elhallgatott és rájöttem, hogy szipog. Az én bátor nagylányom, akivel átéltünk már egy-két kemény időszakot, de sírni keveset láttam… Talán csak akkor, amikor elmondtam neki, hogy az anyja elutazott külföldre és egy ideig nem fogja látni. Se a külföld, se az utazás nem volt igaz, ugyanis Kata egyszerűen elhagyott minket, amikor a lányunk négyéves lett. Beleszeretett másba, és azt mondta, váljunk el, de az enyém maradhat a gyerek. Pontosan úgy hagyta ott, mintha csak a mosógépről lett volna szó, ami helyett lehet venni másikat. Való igaz, hogy gyereke lehet még, de nem Lili, akinél különlegesebb nincs a világon. Apa vagyok, tudom, ismerem a hölgyet minden cirkuszával és rafináltságával együtt, így bátran kijelenthetem, hogy nem mindennapi, hiszen istenien pingpongozik és hegedül. Ez a kettő tulajdonképpen egyáltalán nem hasonlít egymásra, de nála megfér. Nagyapám adta az ötletet, mert ő régen versenyszerűen művelte és mit ad isten, az unokája is kedvet kapott hozzá.
Amikor ketten maradtunk, még élt anya, az enyém, így mindenben a segítségemre volt. Három évvel később vitte el a rák, így mi maradtunk egymásnak, a férfiak, mert a volt feleségem szülei távol éltek. Sose mutattak nagy érdeklődést egyszem unokájuk iránt. Senki nem mondhatja, hogy egy férfi nem tud megtanulni varrni vagy fonni, mert én mindent megtanultam, főleg a YouTube-ról, de hát azért van, hogy használjuk, nem? Arra is menet közben jöttem rá, hogy élvezem a papírral való játékokat, de legfőképp a gyurmázást. Végül úgy sétáltunk be az iskola kapuján anyám halála után két héttel, hogy rutinos apuka voltam, és már meg tudtam felelni arra a kérdésre, hogy hol van Lili anyja. Külföldön dolgozik, és karriert épít, de majd jön. Ezt mondtam minden évben, és a tanító néni úgy tett, mintha elhinné, ahogy a többi szülő is. Megszenvedtünk mindennel, legfőképp a lányom hajával, mert a jó égért se akarta levágatni, viszont fésülködni nem szeretett. Ezért mindig kicsit borzas volt, de az osztályban fel se tűnt, ezért engem sem zavart.
Lili közben belevaló nagylánnyá cseperedett, és amikor Judit néni szólt, hogy egyre több lánynak jön meg az a pirosnapos valami, és ideje felkészítenem, akkor azért összecsináltam magam. Volt egy kényelmetlen-feszengős beszélgetésünk, ami elég tudományosra sikeredett, de úgy éreztem, megtettem mindent, amit csak lehet. Elmentem betétet venni és próbáltam elhitetni vele, hogy még bőven van ideje nagylánnyá érni, nem az iskola közepén fogja elönteni a vér, ahogy a Carrie című filmből maradtak emlékeim valami hasonlóról. Jó, az nem természetes vérzés volt. Tényleg nem sejtettem, hogy magabiztosságom azonnal szertefoszlik, mihelyt kiderül, hogy az én lányom is felnőtt egy bizonyos fokig.
Álltam az ajtó előtt és egy ideig nem kapcsoltam.
– Mi a baj, kicsim? – kérdeztem jó apa módjára, miközben eldöntöttem, hogy ha kell, be is töröm az ajtót. Mi van, ha sárkány van odabent vagy egy zombi? Láttam én már elég ilyen filmet, és tudtam, soha ne mondd, hogy soha. – Hadd segítsek!
– Apa! Mondtam, hogy ne! Nem tudsz segíteni!
– Én mindig tudok, hisz ismersz, de legalább meséld el, mi történt! Összetörtél valamit? Elcsúsztál?
Erre még jobban sírni kezdett. Felvillant előttem fehér arcocskája, két hosszú copfja, hogy már nem ovis, nem is tehetek bele csatot, csak nehéz volt elfogadnom.
– Ha nem engedsz be, betöröm az ajtót! – mondtam idegesen.
– Nem lehet…Tudod, az az izé most…A bugyim olyan, és attól félek, hogy meg fogok halni.
Nem nevettem ki, mert éreztem, hogy tényleg fél. Jobban, mint eddig bármitől.
– Lili, abba nem hal bele senki. Fáj a hasad?
– Igen, nagyon! – hangzott a sírós válasz.
– Emlékszel még mit mondtam, hogyan kell csinálni?
– Nem, nem figyeltem oda – Beismerése nem töltött el nagy örömmel. Ha az anyja itt lett volna, most csak bemenne hozzá, megölelné és elmagyarázná újra, ehelyett itt állok én szerencsétlen ábrázattal, és távirányítva akartam felkészíteni lányomat arra, hogy megérett.
– Jó! – vágtam rá. – Először is zuhanyozz le, mert úgy jobban érzed magad! Aztán nyúlj fel a polcra és a másodikon, a törölközők mögött megtalálod a betétet. Addig elmegyek bugyiért.
– Apa, ugye most nem lesz gyerekem? – hangzott fel a következő félelmetes kérdés, amelyről gyanítottam, hogy régebb óta foglalkoztatja, mint bármi más.
– Dehogy lesz, kincsem. Akárki mondta, hülyeséget beszélt! Egyszerűen változik a tested.
– Ez biztos?
– Igen, de megyek bugyiért. Addig tedd, amit mondtam.
Tizenegy volt, rémült. Én meg arra kértem, hogy ne fantáziáljon. De hát mit mondhattam volna neki? Tény, hogy anyja helyett is anyja vagyok, de azért az nem teljesen ugyanaz. Legszívesebben felhívtam volna a volt feleségem, hogy leordítsam a fejéről a hajat, de nem tudtam a számát, a címét sem. Úgy eltűnt, mintha tényleg külföldre ment volna. Egyetlen alkalommal láttam futólag a metróban, de nem szólítottam meg. Egy férfival álldogált, és le is szálltak mire annyit mondhattam volna huh! Soha nem keresett se engem, se Lilit. Időnként küldött pénzt, de nem rendszeresen. Csak borítékba tette és bedobta apámhoz. Felénk egyszer se jött. Lili egy ideig kérdezősködött utána, de az utóbbi években a nevét se mondta ki. Csak az anyák napját utálta. Az a nő megszűnt létezni a számunkra. Hogy én mit vétettem ellene, azt se tudom, de hogy a lánya, akit a testében hordott és hosszú kínlódás után megszült, miért nem kell neki, végképp nem tudom. Egy biztos, nem szeretett minket, és úgy hiszem, mi se őt. Nálam ez nem meglepő, Lilit meg nem kérdezgettem folyton folyvást.
Gyorsan belekotortam a komód fiókjába, ami máskor nem lett volna ildomos, de most nem számított. Kikaptam egy akármilyen bugyit, és megkönnyebbülten hallottam, hogy csobog a víz a fürdőben. Édes Istenem, suttogtam, és magamban elbúcsúztam attól a kislánytól, aki mellettem nőtt fel, akinek a babái mellett a mackók voltak a legfontosabbak. Helyette bent fürdött egy kamasz, aki előtt sok anyanélküli év áll, miközben egyszer talán ő is az lesz. Felsóhajtottam és annyit mondtam, hogy a bugyit leteszem az ajtó elé.
– A betét hátuljáról ne feledd levenni a csíkot – súgtam – és úgy helyezd a bugyidba. Míg elkészülsz, csinálok egy tejszínhabos kakaót…
Még hallottam, hogy kinyílik az ajtó, láttam, hogy megjelenik egy vékony kéz, és beszippantja a bugyit. Tejet töltöttem a kedvenc bögréjébe és mielőtt megmelegítettem volna, felvéstem a falinaptárba egy piros M-et. Tudtam, hogy ezt még szóvá fogja tenni, de muszáj egy ideig követnem, hogy rendben menjenek a dolgok. Ilyen az apák szíve, akik látnak azzal is, nemcsak a szemükkel. Vártam, hogy megjelenjen az én bátor és belevaló csajom, de sokáig nem jött. Amikor kilépett, csak ennyit kérdezett:
– Ez az izé meddig fog tartani? Nem fogok elvérezni?
Megráztam a fejem, és árnyújtottam neki a kakaót.
– Pár nap és megint minden a régi lesz. Te is.
– Én? – nézett rám döbbenten. – Te tényleg nem veszed észre, hogy én már nem a régi vagyok?
Elnevettem magam és igazat adtam neki. Az első nagy traumán túl voltunk, a neheze megvolt, nyugtáztam, és csináltam magamnak egy méregerős kávét a túléléshez.
Kép forrása: Pinterest
