Sarah
Tudtam, hogy nyerni fogok. Nem szokásom veszíteni, és ha meg akarok kapni valamit, akkor el is érem, mert kitartó és okos vagyok. No, meg türelmes. Arról nem tehetek, hogy a testem nem szuperál tökéletesen, de az akaratom annál inkább. Egy percig se hittem, hogy Christoph el tud engedni. És ha nem akar elveszíteni, márpedig nem akar, bele is pusztulna, akkor válni fog. Válni, de gyorsan, és eléri, hogy Carrie az enyém legyen. A tervem készen állt arra az esetre is, ha tétovázna.
Másnap reggel, a visszaindulásunk napján odabújtam hozzá, finom mozdulatokkal végig simogattam a mellkasát, majd lejjebb és lejjebb csúsztattam a kezem, hogy érezzem, vágya lankadatlan. Lehunyta a szemét, és várta a beteljesedést, de én nem erre dolgoztam most.
– Drágám, mi lenne, ha magunkkal vinnénk egy kis időre a lányodat? Elvégre te vagy az apja. Van útlevele, ugye? – kérdeztem kevesen.
– Van…Hiszen voltak nálam. Sarah, komolyan beszélsz? Ez nem gyerekrablás?
Felnevettem és hosszú pilláim alól csábosan rámosolyogtam, miközben simogattam a kezemmel ott, ahol a legizgalmasabb egy férfinak.
– Miket beszélsz? Hogy lenne az, hiszen megteheted, veled is elutazhat ugyanúgy, mint az anyjával!
Hallgatott. Én ütöttem a vasat.
– Praktikus lenne elhozni az óvodából! Előtte elugorhatnánk az útleveléért, és majd Londonban felhívnánk Grétát, hogy ne aggódjon, elvégre egy kis kiruccanás nem fog megártani a lányának.
– Egy kis kiruccanás? Ezt nem tehetem meg vele! Sarah, ne kérj tőlem ilyesmit!
– Ugyan miért nem? Csak elvisszük és megmutatjuk, milyen csodálatos élete lenne velünk, és majd eldönti, hogy vissza szeretne-e jönni. Nagylány már.
– Három éves múlt. Nem hinném, hogy tudna dönteni. Nem lenne jobb, ha megvárnánk, hogyan dönt a feleségem?
– A feleséged? – sikoltottam fel. – Látod, ez a baj! Hogy ő a felséged, pedig engem szeretsz. Ha szeretsz, nem hagyod, hogy szenvedjek! Nem hosszú időről lenne szó, csak pár hétről, kérlek!
A férfi mellettem vággyal telve, aki nagyon tetszett nekem, de nem voltam belé szerelmes, elmosolyodott. Hogy ennyire könnyen enged, nem is sejtettem. Gyenge jellem, ez bizonyos, vagy akkora hatással vagyok rá, hogy még véletlenül se tud nemet mondani. Hagytam, hogy vadul megcsókoljon, hogy úgy érezze sokadszorra is, hogy nem tud nélkülem élni, és hadd higgye, hogy ha magáévá tesz, akkor mindenestől az övé vagyok. Én, Sarah Benning azonban nem vagyok senkié, csak magamé. Ezt azonban neki nem kell tudnia. Egy órán belül lezuhanyoztunk, megreggeliztünk a szálloda elegáns éttermében, ahol nem volt nagy sürgés-forgás, és ennek külön örültem. Alig ettem pár falatot az izgalomtól. Christoph viszont jóétvággyal falta be a harmadik pirítóst a rántotta mellé, és olyan lelkesen győzködött engem, hogy a terv kiváló, mintha nem én tálaltam volna neki.
Az óvoda félórányira volt a szállodától, ami délelőtti forgalomban többnek tűnt. Csodás idő volt, hétágra sütött a nap, és arra gondoltam, mennyivel szebb az én városomban minden, mint itt. Londonnak stílusa van. Budapest meg olyan, mint egy szegényruhás királylány. Hamupipőke, aki csak éjjel kel életre, de nappal tele van kutyapiszokkal és szeméttel. Amikor megálltunk az óvoda kerítése mellett párhuzamosan, azonnal megláttam az udvaron játszó gyerekek között Carrie-t. Csinosan be volt fonva a haja, és egy Barbie feliratú pólót viselt. Nem vett észre bennünket, ezért pár pillanatig csodálhattam, majd megszorítottam szeretőm kezét, és elöntött a boldogság. Gyerekem lesz! Pillanatokon belül az enyém lesz ez a kis szépség.
– Apa! – kiáltott fel, amikor meglátott bennünket. – Sarah! Juci néni, ott az apukám! – sikoltotta, és elkezdett futni egy fehér köpenyes fiatal nő felé. Az unottan rápillantott, majd felénk, és mondott valamit a mellette ülő másik óvónőnek.
Christoph elbűvölő mosollyal feléjük bólintott. Már bántam, hogy nem hoztunk valami ajándékot, hogy eltereljünk magunkról bármiféle gyanút.
– Csókolom, Jucika néni! – köszönt a lánynak.
– Üdvözlöm, de azt hittem már tegeződünk! – pirult el az óvónéni. – Kinga mondta, hogy még itthon vagy! Szeretnél elbúcsúzni?
– Nem, kedves Juci, inkább elvinnénk előbb haza, pontosabban fagyizni, ha nem bánod!
– Apaaaa! De jó!!! Mirit ne hozzuk, jó? Csak mi menjünk hárman!
Az óvónő elnevette magát, és végignézett rajtam, de én, mint mindig, kifogástalanul néztem ki fehér nadrágomban és zöld selyemblúzomban. A cipőm többe került, mint Juci óvónő egyhavi fizetése.
– A kolléganőm! – mutatott be gyorsan Carrie apja. Finoman megböktem, mert nem volt időnk bájologni, még össze is kellett csomagolnunk a kicsinek, ezen kívül jegyet is kellett foglalnunk.
Az óvónő kapcsolt, és gyorsan beterelte a kislányt a holmijáért. Nem gyanakodott, miért is tette volna, hiszen az apja jött érte, nem egy idegen, és kinek adná oda, ha nem neki? Carrie úgy repült a karjaimba, mintha egy pillangó, aki örül, hogy beakad a hálóba. Jó érzés volt megszorítani, érezni puha arcocskáját, és hallani, ahogy a fülembe súgja:
– De jó illatod van! – Persze ezt az apja fordította le nekem, de ha nem tette volna, akkor is tudtam volna, hogy ez a gyerek nagyon boldog, hogy engem lát. Én is az voltam és leszek is, ezt egészen mélyen éreztem a szívemben.
– Szeretlek! – súgtam neki és felvettem. Christoph olyan szeretettel nézett ránk, hogy meghatódtam tőle.
Együtt voltunk, és készen álltunk egy új életre. Életem egyik legszebb pillanata volt, amit akkor megéltem.
Folytatjuk…
Kép forrása: Pinterest
