Az első árva év

Négy évszak, 365 nap. Felnőtt vagyok, szaladnak a napok, nincs önfeledt játék, belefeledkezés az időbe vagy annak tagadása. Munka van ezer órában, persze a szokásos rohanás, a mindennapi dolgok megszervezése, lebonyolítása, sorban állás a postán, az utcán a fülesbe burkolt emberek kikerülése.

A türelem vagy van, vagy nincs. A Lidlben, mert az van közel, végig kell hallgatnom hetente minimum kétszer, hogy hogy ki mit főz, miért hosszú a sor és a pénztárosok meg lassúak, mint csiga az akácerdőben. Mosolyogni kell, odafigyelni másokra és nem mérgelődni nagyon, ha valaki a sarkamra tolja a bevásárló kocsit.

 
 

Egy éve reggel a nap ugyanilyen volt, mint a mai. Ragyogó napsütés ébresztett már kora reggel és egy üzenet az újra bekapcsolt telefonon. Anyám más utakon járt hajnal óta. Ilyet nem fog fel azonnal az ember. A váratlanság letaglóz, pedig sejteni lehetett, de ismerve őt, a falusi asszonyt, aki olyan kemény volt, mint egy kőszikla, bizton hittem, hogy a halálnak is fityiszt mutat. Az első megrázkódtatás után, a temetés elmúltával tudatosodik az, mit veszít az ember.

Már senki nem fog emlékezni arra, hogy milyen voltam gyerekként. Nem mondja el, hogy nagyon okos kislány voltam, akit el lehetett küldeni a boltba 4 évesen és a pénzt a szorosra zárt markából el nem veszítette. Nem mondja már senki olykor, hogy ahogy nőttem, egyre butultam, bezzeg régen.

Soha olyan paprikás csirke nem vár, mint anyámnál, aki kanállal szaggatta a nokedlit, és amelyik összeragadt, néha galambtojás nagyságú volt. Ha erre gondolok, érzem a házunk illatát, hallom, ahogy a tyúkok kotkodácsolnak, és anyukám seprűvel püföl egy kakast, mert az megtámadta őt. Senki nem mondja idegesítően, hogy hajat mosni bőven elég egyszer hetente, mert úgyis zsíros lesz és kihullik, ha túl sokat fésülgetem.

Már nem láthatom azt az asszonyt, aki nagyon nehezen birkózott meg a házassággal, aki egyszer véletlenül mondta csak el, hogy lehetett volna még egy testvérem, de nem kellett nekik. Megkérdezni nem mertem sem akkor, sem utána sohasem, vajon miért nem, hiszen két gyerek nem egy rakásnyi a családban. Erről mindenki mélyen hallgatott, és csak most, ez az év alatt értettem meg, hogy az a gyerek, aki nem szeretetből fogant, jobb, ha nem jön a világra.

Elmúlt egy év, hogy karácsonykor, amit ő nem is ünnepelt igazán, mert a vallás nem volt kedves vendég a házunkban, nem hívtam fel, hogy megkérdezzem, mit csinál. Azt válaszolta volna, semmit, ez is olyan nap, mint a másik, de haza ne menjek, mert télen nem jó utazni.

Születésnapján nem kerestem fel, mert a halál eltörli ezt a napot is. Ha egyszer valaki elment, nincsen születésének napja, pedig egyszer őt is világra hívta valaki.

Anyák napján csak a magam anyasága volt jelen és nem tudtam köszönetet mondani azért, hogy az életre szólított. Bár ezt nem is értette volna, mert egyszerű asszony lévén, eszében sem volt ilyesmiken gondolkozni.

Megrántotta volna a vállát és azt mondta volna, az emberek születnek, élnek úgy-ahogy, aztán megdöglenek és kész. Az én anyám nem finomkodott volna még a halállal sem. Ha valami megszületett, el is pusztul, és ez így volt otthon állattal, emberrel is. Mindenki tudta ezt, nem kellett neki nagy feneket kerekíteni.

És most, egy évvel később arra gondolok, vajon oda jutott-e, ahol megkapja azt a szeretetet, ami a földi létben annyira hiányolt, bár ezt ki nem mondta volna soha? Vajon ott, ahol most van, kap-e elég mosolyt, lágy simogatást, mert ebben sem volt része, nem is tudott adni belőle?

Vajon emlékszik-e még rám? Megbocsájtja-e nekem, hogy megfogantam egy olyan házasság kötelékében, amelybe belehajszolták?

Az emberek jönnek-mennek, szenvednek, sírnak, veszekednek, nevetnek és közben semmi nem változik, csak az idő siet el mellettük. Integet nekik, jelzi, hogy pereg a homok, de a legtöbben nem integetnek vissza. Mintha az Időt lehetne nem észrevenni. Aztán leperegnek a szemek és menni kell…

Egyszer, csak egyszer nagyon jó lenne még találkozni. Nem szólni semmit, csak nézni a másik megtisztult lelkét és hinni abban, hogy volt értelme a földi életünknek. Ezt adja meg nekünk a Jóisten, a Mindenható, az Univerzum, a Mindenség. Nevezzük, ahogy csak akarjuk! Csak így legyen!

 

 

Oktatás és nevelés területén dolgozom, de minden szabadidőmben írok. Szeretek belesni a hétköznapok függönye mögé és közben keresem az embert, a nőt a jól legyártott álarcok mögött. Néha meséket is írok, de gyakrabban novellákat, cikkeket és apró vicces történeteket.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here