Adéle rosszul palástolta, hogy nagyon tetszik neki a fiú és tisztában volt ezzel. Azzal is, hogy nem fogadta meg anyja tanítását, aki ezerszer elmondta neki, hogy nem lesz érdekes annak, akinek megszerezhető. De nem tehetett róla, hogy Julien bejött neki, és félredobta minden félszegségét, amikor úgy döntött, igenis leül vele és jól érzi magát.
– Mesélj nekem magadról! – szólalt meg a fiú és tettetett óvatossággal elhúzódott, amikor megérkezett az itala. Mintha azt akarta volna sugallni, hogy jobb félni.
– Nincs mit mesélnem. Semmi különös nincs bennem. Szeretem a lepkéket, szívesen fotózom őket, és ha csak tehetem, kint vagyok a réten, mert ott szabad vagyok. – Julien elmosolyodott és azonnal megtetszett neki, mennyire természetes és kedves, amit hall. Nem ehhez volt szokva. Azokban a körökben, ahol ő mozgott, a mesterkélt lányokat semmi nem érdekelte, csak a külsejük és a ruházatuk.
– A lepkék mitől érdekesek? – kérdezte és valóban érdekelte a válasz.
– Kiskorom óta figyelem őket. Gyönyörűek, alázatosak, mégis mindenki kedveli őket.
– Azelőtt is, mielőtt lepkévé válnának?
Adéle megrázta a fejét.
– Épp ez bennünk az érdekes. Csak akkor tetszenek mindenkinek, amikor már szépek. De én ismerem őket még akkor is, amikor a legtöbb ember rájuk tapos.
– Olyan érzésem van, mintha magadról beszélnél! – jegyezte a fiú és a szájához emelte a csészét. – Vagy tévedek?
– Nagyon is. Én nem akarok kibújni a hernyóköntösből, hiszen benne se vagyok.
– Ebben nem lennék biztos.
Adéle elpirult. Furcsállta, hogy milyen hamar átláttak rajta, de nem bánta. Lehet, hogy Julien mégis több annál, amit mások előtt mutat? Szerette volna elhitetni magával, hogy nem téved, hogy jók a megérzései. Mielőtt azonban megdicsérhette volna magában jó emberismeretét, egy árnyék vetődött rájuk. Az asztaluk mellett megállt egy szőke démon, az a fajta csoda, akinek derékig érő dús hajkoronája van, és a lába a nyakából nő ki. A lebarnult, izmos test egy valószerűtlenül vékony hanggal kelt életre, amikor felsikoltott.
– Drágám, el se hiszem, hogy te vagy az! – visította a szőkeség. – Mondtam anyának, hogy úgyse fogunk találkozni a városban, de nem hittem volna, hogy ebben a kis törpefaluban mégiscsak látlak!
– Szervusz, Debbie! Micsoda meglepetés! – állt fel Julien és kelletlenül elmosolyodott.
– Meg se ölelsz? Hisz a menyasszonyod vagyok, nem? Na, rajta, csak a sminkemet ne nyald le!
A fiú Adéle-ra pillantott, aki tágra nyílt szemmel figyelte a jelenetet, és a menyasszony szó nem kerülte el a figyelmét. Majd hagyta, hogy a Debbie-nek nevezett lány egészen rámásszon.
– A menyasszonyom még az iskolában voltál, alsóban, ha jól emlékszem! – mondta hűvösen, mire a lány felkacagott.
– Részletkérdés – hangzott a válasz. – Mit csinálsz errefelé? Csak azt ne mondd, hogy állásinterjút tartasz, apám mondta, hogy apád folyton szobalányokat keres. Nálatok úgy fogynak, mint máshol a jégkrém.
– Ami azt illeti, nem. Épp kávézom.
– Nem akarlak zavarni, éppen hozzátok tartunk, csak anya beugrott bort venni, tudod, hogy nem bírja ki nélküle, bár azt hazudja, hogy a házigazdának viszi, de alig várja, hogy kinyissák. Érted te ezt? Minek titkolja, hogy alkoholista? Egy olyan gazdag nő, mint ő, megtehet bármit, nem?
– Debbie, hadd mutassam be neked Adéle-t, aki rovarszakértő és okleveles lepkegyűjtő. Most is arról beszélgetünk, hogy mennyire szeretne jövőre Bath-ban a lepkegyűjtők világbajnokságán részt venni.
A lány szeme kikerekedett, ahogy a másiké is. Adéle nem értette, Julien miért hazudik, Debbie pedig fel sem fogta, hogy „vőlegénye” szórakozik vele. Nincs is olyan, hogy lepkegyűjtő világbajnokság, de ő ezt nem tudhatta, sosem mozgott olyan emberek között, akik földi problémák között éltek.
– Örvendek, Adéle! Milyen fantasztikus munkája van! Remélem, élvezi.
A lány nem tudta, belemenjen-e a hazugságba, ezért csak bólintott. Valamit mormogott a bajusza alatt, aztán felállt és közölte, hogy sajnos neki mennie kell. Julien szemmel láthatóan nem örült neki.
– Elkísérhetem? – játszotta tovább a szerepét, de a lány a fejét rázta.
– Köszönöm, de sok dolgom van. Érezzék jól magukat! Örvendtem, Debbie. Vigyázzon a vőlegényére, mert elfelejtette, hogy jegyben jár.
Debora felkacagott. Élesen és kellemetlenül.
– Milyen bájos! – jegyezte meg, amikor Adéle befordult a sarkon. – Bájosan egyszerű és unalmas. Mostanában ilyenek az eseteid?
– Nem hiszem, hogy erre választ vársz.
– Dehogynem, drágám, főleg azért, mert tele vagyok kérdésekkel. Tőlem kalandozhatsz, amennyit akarsz, de az biztos, hogy nem úszod meg a házasságot. Apa is erről tárgyal hetek óta a tiéddel. Tudsz róla?
Julien arcán átfutott a méreg. Már megint mi a fenét csinál az apja? Mit tervez, amibe nem avatja be őt, sőt el se árulja neki, hogy épp az életét készül tönkretenni. Különben is alig várja már, hogy előkerüljön, mert elegem van abból, hogy mindig őt tüntetik fel a család fekete bárányaként. Pedig tudna mesélni egy s mást. Egyben azonban biztos volt. Amíg a Földön egyetlen nő is lesz Deborán kívül, az biztos, hogy ő nem veszi el. Sírba tenné a hangjával és a butaságával. Ha apjának annyira kell a vagyonuk, vegye el ő.
Adéle kicsit elszomorodva baktatott hazafelé. Majdnem beleélte magát a kalandba. Majdnem lett egy jó délelőttje, erre megjelent ez a sipákoló Barbie, és elrontott mindent. Egyet azonban nem bánt: lvégül ett munkája, még akkor is, ha Mr. Russell semmibe vette. Ettől kicsit felvidult, és elmosolyodott, amikor Bobby, a csöpp keverék ebe eléfutva megnyalogatta a lábát.
Folytatjuk…
