Még hogy nem az élet írja a legjobb sztorikat! Az enyémet ki se lehetne találni, annyira abszurd. Ma lepasszoltak, mint valami tárgyat. Egy kinőtt ruha lett belőlem. Mindez azért is felháborító, mert két nő között zajlott a csereüzlet.
Az egyik a feleségem volt, akiről álmomban sem gondoltam, hogy ennyire kreatív, a másik pedig a szeretőm, vagy szebben mondva, a kedvesem.
A sorozat többi részét itt olvashatod
Mielőtt hazaértem volna, hogy várjon a „meglepetés”, Gina felhívott.
Egyezségünk szerint két esetben hívhat: ha ég a ház, vagy ha meghalt. Így azonnal tudtam, hogy baj lehet. Alig értettem, mit mond, annyira hadart és bőgött egyszerre. Nem tudtam kivenni a hangjából, hogy örömében vagy kétségbeesésében sír-e, de hagytam, hogy kifújja az orrát, majd megpróbáljon észszerűen viselkedni.
Akkor még nem sejtettem, hogy a mi helyzetünknek kevés köze van az észszerűséghez. Nagy nehezen abbahagyta a szipogást, és elmondta, hogy ma együtt kávézott a feleségemmel. Egy pillanatig azt hittem, véletlenül történhetett, de azonnal ömlesztette rám az információkat, így nem sokat kellett töprengenem az eseményeken.
Már az is furcsa volt számomra, hogy Rita rájött, hogy van valakim. Soha, egyetlen jellel vagy megjegyzéssel sem hozta a tudtomra. Ezt két dolgot jelenthetett: vagy nagyon erős, és tartotta magát vagy közömbös. Ez utóbbit jobban el tudtam képzelni.
A pláza kellős közepén a két nő megegyezett rólam. Eldöntötték, hogy pingpongoznak velem. Nem, talán nem is oda-vissza játék ez, hanem csak oda, mert életem hivatalos társa odadobott egy másik nőnek. Lemondott rólam. Semmi harc meg féltékenység. Ez semmi mást nem jelenthet, csak közönyt.
Tény, hogy tizenöt vagy tizenhat éve vagyunk együtt, de azért nem gondoltam, hogy ennyire könnyedén meg tudná tenni.
Nem hibázathatom, hiszen én sem voltam őszinte. Még nagy játékos sem. Pedig igyekeztem betartani a szabályokat. Nem értem haza későn, üzentem, ha dolgom akadt, nem kezdtem el edzeni vagy új parfümöt használni, hogy feltűnő legyen.
Vajon hogy sikerült rájönnie? Az biztos, hogy a telefonom közelébe nem merészkedett, annál korrektebb, és nem is hagytam szem előtt őrizetlenül hosszú ideig. Meg persze töröltem is mindent gondosan. Ez biztosan amolyan női megérzés lehetett. Valahonnan azonban meg kellett tudnia, hogy ki sétált be a házasságunkba, pláne, hogy hogy néz ki. Megkérdezni ezt mégse kérdezhetem, mert ostobán hangzott volna.
Gina azt visította, hogy alig várja, hogy összepakoljak és hozzá költözzek. Még kulcsot is csináltat, csak jöjjek, mert szeret és akar engem. Felvillant előttem izmos, vékony teste és tudtam, hogy akarni én is akarom őt mindig, mert azonnal beindulok, ha meglátom. De szeretni? Ebben már nem voltam biztos.
A nők nem bírják ezt a szeretet kártyát nem kijátszani. Mennyivel egyszerűbb lenne, ha csak jól éreznénk magunkat, meg élveznénk a szexet és kész! Sértette a fülem a túlzott lelkesedése. Eszem ágában sem volt hozzá költözni a kapcsolatunk egyetlen pillanata alatt sem. Remek kis viszony volt ez, mondjuk ki, de az összeköltözés már más.
Erre a feleségem odalök neki. Nem kérdezi meg, mit akarok, vagy egyáltalán akarok-e valamit, hanem csak odapöcköl másnak. Nem vagyok üveggolyó, amit csak úgy gurítgatni lehet.
Megpróbáltam Gina szavába vágni, de nem sikerült. Lassan már nem bőgött, hanem visongott. Még azt is bevetette, hogy estére főz nekem valamit, mert addigra biztosan ott leszek nála, hiszen pár óra elég a dolgok tisztázásához.
És ugyan mit kell tisztázni, hiszen szabad utat kaptunk? Őt ismerve, biztosan vett hazafelé menet egy esküvői ruhakatalógust. Mint minden nő, aki férjhez akar menni.
Én ezzel a szeretőséggel nem készültem fel egy újabb házasságra, de együttélésre sem. Van már házam, családom, megszokott kanapém, szeretem a teraszt, ahol esténként olykor borozgatunk a cimborákkal. Most mindezekről mondjak le, mert vagy el kell adni vagy nekem kell elköltöznöm?
A fürdőszoba pazar lett, tavaly újítottuk fel. A kertkaput én csináltam a haverokkal, mestermunka. Negyedórányira lakunk a munkahelyemtől. Gina viszont jóval messzebb. Azt sem tudom, tud-e főzni, mert eddig nem erre a tulajdonságára voltam kiélezve. Rita tud. Világbajnok olasz tésztákat csinál, de nem csak kétfélét: bolognait meg carbonarat, és csókolom, hanem olyanokat, hogy csak lesünk.
Próbáltam lenyugtatni, de nem hallotta meg, amit mondok. Közöltem, hogy le kell tennem, mert nem sokára hazaérek, és tisztáznom kell a helyzetet.
Persze azonnal átváltott megértőbe és biztatott, hogy csak tessék, meg hogy ne felejtsem, hogy ő ott van nekem. Hogy felejthettem volna, hiszen kétszázszor elmondta?!
A kapu csendben nyílt, ahogy begördültem a kocsi-feljárónkra. Remek munka, állapítottam meg újra. Igaza volt Józsinak, kellett a drágább szerkezet. Megérte.
Fura érzés volt úgy kiszállni és befelé gyalogolni, hogy tudtam, már semmi sem a régi. Rita épp kávét főzött. Ahhoz kicsit késő volt, de úgy látszott, ez nem zavarja.
– Kérsz? – kérdezte pontosan olyan színtelen hangon, mint máskor.
– Igen. – Nem mertem megmondani, hogy farkaséhes vagyok, mert gondoltam, hogy elküld anyámba vagy a másik nőhöz. Ezt a labdát nem akartam feldobni. Inkább maradtam a kávénál, aztán majd eszem valamit a hűtőből.
Kitöltötte, tett mellé két kockacukrot és egy kis kekszet. Mintha kávézóban lettünk volna. Néztem puha, megszokott mozdulatait, és az jutott eszembe, ezer éve nem vettem észre benne a nőt. Csinos volt, de megszokott. Elveszett a szeméből a fény. Hogy ez miattam lett-e így, vagy csak az élet így alakította, ki tudja?
– Gondolom, már tudsz mindent – szólalt meg végre, amikor letette elém a kisasztalra a csészét.
– Igen. – Ennyi telt tőlem. Mit mondhattam volna? Hogy, hű, micsoda nagy döntés volt a részéről?
– Úgy gondolom, nem ma este fogjuk megbeszélni a részleteket, de én nem bánom, ha odaköltözöl a válás előtt.
Rámeredtem.
– Válni akarsz? – kérdeztem. Tudtam, nem vagyok hülye, hogy ez benne volt a pakliban, de túl gördülékenyen adta tudtomra.
– Jaj, kérlek! Nincs kedvem se lelkizni, se nyavalyogni, hogy mikor múlt el a szerelem köztünk. Elmúlt és kész. Ha ötven órán át vitatnánk, akkor se jönne vissza. Ezért jobb, ha a tényekre támaszkodunk. Szóval, mik a terveid?
– Nincsenek terveim. Nem terveztem előre.
Elfintorodott. Belekóstolt a kávéjába és várt. Valamit mondanom kellett volna, de nem jutott eszembe semmi okos. Nem látszott rajta, hogy egy pillanatig is zavarná, ami történik velünk.
– Te nem akarod megmenteni a házasságunk? – kérdeztem én, pedig ezt a kérdést neki kellett volna feltennie kétségbeesetten meg jajgatva. Így szokott az lenni a filmeken.
– Miért, fuldoklik? – kérdezett vissza cinikusan. Láttam, hogy a szája sarkában mosoly bujkál. – Már meghalt, most húzzák ki a vízből.
– Újraélesztés? Mentők? – Ilyen marhaság jutott eszembe, pedig nem voltam vicces kedvemben.
– Figyelj! Egyhetes vízi hulla ez már. Bottal se nyúl hozzá senki.
– De… A ház… Meg a gyerekek…
Rita felnevetett.
– Ti férfiak mind idióták vagytok – mondta csillogó tekintettel és halálos őszinteséggel.
Bólintottam. Abban a pillanatban igazat adtam neki.
fotó: Pinterest
