Már nem érdekelnek azok a kapcsolatok, amelyek elején a másik fél csak önmagáról beszél és elfelejt kérdezni rólam. Nem pazarlom időm azokra, akik nem tudnak kedveseket mondani, nem próbálnak meg megismerni, vagy nem veszik a fáradtságot, hogy többet tudjanak meg rólam.
Én már nem akarok gyorséttermi kaját, mert tudom, hogy a lassúság érleli meg az ízeket, hozza ki az étel zamatát. Nem hiszek abban, hogy ha azonnal adom magam, akkor felkeltem a másik érdeklődését, és ha megkap, továbbra is akarni fog. Az emberi természet úgy van kitalálva, hogy a leárazást is gyanakodva fogadja, hát még a könnyen jött ajándékot vagy sikert. Amiben nincs munka, amibe nem fektet valaki energiát, nem lesz értékes a számára.
Pontosan tudom, hogy manapság ez már nem divatos, hiszen a van másik-szlogen dívik, és már lépnek is le azok, akik a toporzékoló gyereket játszották háromévesen egy kirakat előtt. Most csúnyákat mondanak, káromkodnak és vérig sértődnek, ami pontosan ugyanolyan, mint amikor még az oviban hisztiztek. Akinek kellek, harcolni fog értem. Aki akar engem, az időt talál rám, nem halogatja a találkozást, el akar bűvölni, annak benne leszek a gondolataiban, és minden porcikája rám vágyik. Azért, mert igazán engem akar. Ha nem, akkor pontosan ezt mutatja, így viselkedik, és akkor én miért fussak utána? Eszem ágában sincs már bizonyítani, hogy értékes vagyok, hogy velem jól járna, mert ha magától nem jön rá, ott egye a fene az egészet.
Tényleg azt szeretném, hogy jöjjön valaki, aki lehet, hogy már sok törést megélt, de talpra állt, és nem kacsingat visszafelé. Nem szidja az előző kapcsolatait, nem azzal akar imponálni, hogy nagyképű és trágár, de azzal se, hogy mije van. Értsd kocsi, ház, nyaraló. Én egyiket se viszem a hátamon magammal, a szívemhez egyik se ér fel, de a szép szavak, a kedvesség és a figyelmesség mindig. Tőlem lehet akármilyen kigyúrt teste, ha bunkó, és menő verdája, ha abban csak másokat szid. Az se érdekel, milyen a háza, ha ő maga sötét, mint a vakond zsebe. Azt szeretném, hogy akarjon beszélgetni, de ne felszínesen, hogy beavasson a bizalmába, hogy ne a sérelmeit sorolja, és csak mások hibáztatása legyen fő témája. Nem dacos és követelőző gyerekre vágyom, aki azt hiszi, miatta forog a Föld. Legyen ember, aki jelesre vizsgázik emberségből, aki segít, ha tud, akinek nem derogál a munka, és tetteiért felelősséget vállal. Amit csinál, azt szívből teszi, nem azért, hogy ki látja, ki dicséri meg.
Én már csak egy jó emberre vágyom, aki mellett én is jó lehetek. Olyan, aki nem tökéletes, de nem is kell annak lennie, és bennem se a tökéletest keresse. Keresse és találja meg az illúziót, örüljön neki, ahogy én is fogok, ha azt látom, értem van minden gondolata. Hogy mindez álom és túlzás? Meglehet. Vagy nem is létezik már ilyesmi? Előfordulhat. Én azonban megvárom azt az idegent, aki úgy tud mosolyogni, hogy megremeg általa a lábam, miközben nem fontos, hogy van-e haja, hány kilót nyom, de soha nem jut eszébe megalázni vagy bántani engem csak azért, mert neki rosszkedve van.
Régimódi, lassú szerelemre vágyom, ahol a felek nem követik egymás minden lépését, ahol nem kell percenként üzeneteket küldeni, ahol a pár napos különlét nem öli meg a bontakozó szerelmet. Olyat akarok, ahol lehet még várni a találkozásra, jólesik vágyakozni, és a harmadik találkozás nem fullad unalomba. Kis titkaimat meg akarom őrizni magamnak, hogy ne lehessek nyitott és túlolvasott könyve. Hadd legyek az, aki vagyok, és sose kelljen megjátszanom magam, csak azért, hogy izgalmasabbnak tűnjek. Jó lenne így élni, így várni és elhinni, hogy akad még valaki, akinek mindez ugyanannyira fontos, amennyire nekem.
Azt akarom, hogy az embert lássa bennem a nő mellett, és ne jusson eszébe, hogy vannak fiatalabbak, mert mindig lesznek, de mi ott leszünk egymásnak akkor is, ha a kerti padon a telet a tavasz váltja, a hulló leveleket elsodorja a szél ki tudja hányadik őszön. Így akarok létezni ebben a felületes, semmitmondó világban, amely egyre kevésbé engedi, hogy mélyen érezzek.
Kép forrása: Pinterest
