Erős vagyok, de erőm mégse végtelen. Valaha úgy hittem, elbírok a világ össz szennyével, túlélek minden hazugságot, megaláztatást és bánatot, ami utamba kerül. Sokáig így volt. Igyekeztem nem hallani, ha valaki bántani akar, ha olyat szól, ami neki fáj, de nincs közöm hozzá, mégis engem büntet.
Majd láttam, hogy az emberek sokféleképpen hazudnak jó és rosszat. Egyik se volt jobb a másiknál, mert a jó hazugság mögött is ott volt az igazság, csak tovább tartott, míg kiderült, míg a rossz azonnal robbant. Hogy fáj-e mindkettő? Igen, csak az utóbbi jobban. Már nem tudom, megtettem-e mindent, hogy tudjak örülni az életnek, azt se, hogy a körülöttem élők képesek legyenek egy tökéletesebb világot látni. Mentem és tettem a dolgom, közben igyekeztem ember maradni az önző és törtető tömegben.
Sokan voltak, akik igyekeztek meggátolni valamiben. Ha én nem láttam magamban a rosszat, meglátta más, és szóvá is tette. Olyankor megrettentem, mert nem értettem, hogy nem vettem észre, mennyi hibám és tévedésem van. Akik elmondták, gyakran mosolyogtak jóakaratúan, közben kígyónyelvük hátamba mart. Voltak, akik nem bajlódtak velem, csak átvertek, becsaptak és elhagytak. Döbbenten néztem utánuk, és legszívesebben felkiáltottam volna: vegyétek észre, hogy igyekszem, hogy ember vagyok, aki ha eltéved élete labirintusában, egy idő után megtalálja a kijáratot.
Nem akartak meghallani, vagy képtelenek voltak rá. Minden seb, ami keletkezett a lelkemen, idővel begyógyult, de bevarasodott, és már soha többé nem tudtam olyan hittel fordulni mások felé, mint régebben.
Az évek alatt megértettem, hogy mindenki csak önmagának fontos. Időnként eljátssza az irgalmast, a megbocsátót, de lassan megfeledkezik róla, hogy a világ mindannyiunk akaratával és reményeivel kerek.
Elfáradtam, mert túl sokat adtam, és keveset kaptam. Azt tanultam a mesékből, hogy adni jó, és a jótettek helyébe jót lehet várni. Talán, de az is lehet, hogy, aki a meséket írta, nem ismeri az embereket. Elfogadni jobban szeretünk, mint lemondani. Szép szavakat mondunk a tettek helyett. Elmenni vágyunk, nem megérkezni.
Ha a test merül el a fájdalomban, magányban, legtöbbször lehet tenni ellene. A baj a láthatatlan lélekkel van. Nem veszi észre senki, ha reszket vagy töredezik, mert erős burok védi. A lélek is pihenni vágyik, megnyugodni percekre, órákra, hogy utána képes legyen a szomorúság szemébe nevetni.
Erős vagyok, mert nem hiszem, hogy megállhatok. Van egy út, ami nekem jelöltetett ki, és egyenes háttal kell haladnom rajta, hiába nyúlnak értem a keserűség vagy a bánat karjai. Igen, kaptam már sokat a csalódás leveséből, feltálalták már nekem a milliószor az egyedüllét méregpoharát, amelyből kortyonként fogyasztottam a mérget. De nem tepert le. Mindig képes voltam legyinteni a sárdobálókra, az utamba állókra, és csak mentem előre, hisz nem volt más választásom. Most sincs.
Élek és vagyok, ez így van jól. Amíg a testem levegőt tud venni, amíg az agyam emlékezni tud a szépre, megteszi. Amíg képes leszek szívem legmélyéről előkotorni felejthetetlen emlékeim morzsáit, addig összesöpröm mind, nem hagyom, hogy olcsó bánatmadarak felcsipegessék. Mert voltak vidámságaim, tudom, eltagadni egyet se akarok. Belőlük éltem és élek ma is. Ma még elcsigázottan vánszorgok, reményeim is meghalnak naponta százszor, de holnap akkor is felállok, mert tudom, erőm végtelen. Testem tiltakozhat, béníthatja kezem, lábam, de a lelkem sose fog annyira elfáradni, hogy ne tudja, mennyire gyönyörű egy hajnal, milyen üdén csobog a vízcsap. Ősz után tél jön, de a tavasz sose marad el, legfeljebb az idő bolondul meg kissé, de ha látom, hogy novemberi eső veri az ablakot, tudom, hogy hónapokkal később, a márciusi fagyok múltával éledni kezdenek a fák.
Most még altatom magam, hogy elbírjam, ami rám zuhant, de felállok, lesöpröm ruhámról a port, és elhiszem, hogy a világ nem akkor szép, ha kaphatok belőle egy szeletet, hanem ha hozzátehetek a magaméból.
Kép forrása: Pinterest
