Nem, nem így gondoltam én ezt a házasságot. A nagy szerelmek mindig csodaszépen indulnak, és nem lehet észrevenni, hol mocskolódnak be. Vagy az is lehet, hogy van egy pont, ahol elkezdenek szürkülni, de annyira nem akarjuk észrevenni, hogy elhazudjuk a nyilvánvaló igazságot. Én is így tettem.
Már huszonkét éve voltam feleség, de nem akartam elfogadni, hogy a házasságunk nem más, mint görcsös erőltetése a réginek. Nagy lángolással indult, de hát melyik indul parázzsal? A parazsat ki lehet oltani, ahogy a nagy tüzeket is, de én ezt sokáig nem akartam elhinni. Pedig bennem hunyt ki először. Azt láttam, hogy Ottó unalmas, egyszerű és az évek előrehaladtával egyre lustább. Már tényleg mindenért könyörögni kellett neki. Lassan tápászkodott fel a kanapéról, hol a derekát, hol a térdét fájlalja, ezért örültem meg nagyon annak, hogy elkezdett edzeni. Kezdetben kínkeservesen vette rá magát, de most már hetente háromszor jár.
Lassan alakul át, de legalább nem panaszkodik folyton. Még csak negyvennyolc éves, de olykor tízet is rádobhatna. Túl régóta vagyunk együtt, hogy elnézzem neki, hogy eltunyul. Ismerhet, mindenért szólok, de én magam is mindent megteszek, hogy otthon semmiben ne szenvedjen hiányt. Rendesen főzök, sütni is jól tudok, és a lakás is ragyog. Pedig nem ülök otthon, van munkám, de erre mindig kényes voltam.
Azért nagyon haragszom, hogy ő nem figyel semmire, és rég nem veszi észre, hogy az ingei nem maguktól vasalódnak ki, és azt sem látja meg, hogy a kádat mindig utána kell súrolni. Régen nem volt ilyen. Magas, szőkés barna göndör hajáért odavoltak a suliban, én is. Elmondhatatlanul büszke voltam, hogy engem választott, pedig a kosaras fiú körül mindig nagy lánycsapat gyülekezett.
Most, ha ránézek, el sem tudom hinni, hogy valaha sportolt. Megnőtt a pocakja és szőkés barna haja is a múlté. Most őszes, rövid és folyton borostás. Lehet, hogy ez a filmeken menő, az életben cseppet sem.
Egykor órákon át mesélt a terveiről, mostanában azonban hallgat, pedig ki kellene találnunk valamit, mert egyetemista fiunk úgy viszi a pénzt a háztól, mintha az csak az ablakon folyna be. Megrántja a vállát és annyit mond, hogy mi akartuk annyira, hogy állatorvos legyen, akkor nyugodjunk bele a költségekbe.
Még szerencse, hogy a lányunk nem hasonlít hozzá, és nem is vágyik semmiféle babérokra, jó neki a műkörmözés. Mondjuk, az sem olcsó mulatság, de ő legalább lassan kitermeli magának a bérleti díjat meg az anyagköltséget. Sokáig abban bíztam, hogy Ottó beindítja a gépkölcsönzős vállalkozást, de persze elsikkadt az is, mint a vegyesbolt, vagy strucc nevelde. Volt, hogy tulipánültetvényt akart, máskor meg paradicsomot. Mindegyik nevetséges ötlet volt, meg is mondtam neki. Hallgatott is rám, mert tudta, hogy csak a pénzt vinnék el, és nem mennénk egyről a kettőre.
Fura, hogy vannak férfiak, akik nem jönnek rá maguktól, hogy ostoba ötleteket agyalnak ki. Viszont vannak olyanok, akiknek minden bejön. Ott vannak Juliék az utca végéről. Az ő férje egy rátermett pasas, házakat újít fel, és annyi pénzük van, mint a pelyva. Nemrég voltak Balin nyaralni. Balin! Azért az nem a szomszédban van, de Ottóval akkor se jutnánk el oda, ha kőgazdagok lennénk, mert ő fél a repüléstől. Jó, valljuk be, ki nem fél? Le lehet azt azért küzdeni. Ha nem így lenne, akkor minden légitársaság tönkre menne. Így mi nem ülünk semmilyen gépre, csakis azért, mert a férjem egy gyáva nyúl.
Esküszöm, nem tudom, mit láttam benne. Igaz, most, hogy edzeni jár, mintha többet mosolyogna, és a kedve is jobb, de lehet, hogy csak képzelődöm. Mindenesetre vett magának egy rakás sportos cuccot, és abban flangál itthon is.
Pár hete meg új ingeket szereztünk be, még bordót is bevállalt, pedig az ellen éveken át tiltakozott. Mindig a fehér meg a világoskék jött be neki. Persze az új királykékben, no meg a bordóban nagyon jól fest, meg is lepődött rajta. De mondhattam én eddig bármit, úgy látszik csak most ért el az agyáig.
Amióta edzeni jár, mintha kissé szorgalmasabb lenne. Gyorsabban megszerel mindent, ami elromlik a ház körül, de csak módjával, mert nem egy nagy kézügyességgel rendelkező ember. Legalább rászánja magát. A huszonkét évi nevelés meghozta a gyümölcsét.
Ami nem nagyon változik, az a házaséletünk, mármint éjszaka. Ritkán vagyunk együtt, de mintha ezt egyikünk sem bánná olyan nagyon. Vajon mi újat tudna nekem mondani ennyi év után? Ismerem minden mozdulatát, testének minden szegletét, nem kavar fel a látványa, ezért havonta, kéthavonta úgy teszek, mintha élvezném, de alig várom, hogy az az öt perc elteljen. Mégis igyekszem rendes feleségnek lenni, mert a férfiaknak kell a szex, és ha nem kapják meg otthon, akkor biztosan máshol keresik. Az én Ottóm még erre is lusta lenne, mert látom a szemén, hogy nem vágyik más nőre. Néha-néha megnéz egyet-egyet az utcán, de azok alig lépték át a húszat, ezért tudom, hiába ácsingózna utánuk, észre se vennék.
Pár hete új telefont is vett. A régi már valóban használhatatlan volt, tudom, mert sokszor hívtam, de nem tudta felvenni, mert nem jelzett a készülék, vagy lemerült, hiába töltötte folyton. Nekem jó, ami van, kár, hogy évekkel ezelőtt nem hallgatott rám, és nem vettünk egyformát. Akkor most nem kellett volna beruházni egy újra. Igaz, hogy részletre, de akkor is. Sokat tanulmányozza, azt állítja, nehezen szokja meg, ezért folyton a közelében van és igyekszik elmélyülni benne. Talán nem is rossz, hogy ennyire odavan érte, mert sok jó játékot talált és így elfoglalja magát, nem engem nyaggat azzal, hogy kiránduljunk már.
Eddig le sem tudott szállni a témáról, de utóbb feladta. Sosem értettem ezt a kastélylátogatási mániáját. Ha láttál egyet, akkor láttad mind. A várakról nem is beszélve, mert mind csak egy rakás kőkupac. Nem mondom, a kilátás az szép, de mire felkaptatunk a dombra, már folyik a hátamon a víz. Neki nem, azt mondja, az edzés segít, meg is látszik.
Nekem köszönheti, hogy nem liheg, mint a kutya, mert ha rajta múlt volna, biztosan gyökeret növeszt a tévé előtt.
Az elmúlt időszakban sok munkája lett. Legalább kétszer túlórázik hetente, de ez biztosan több pénzzel jár majd, így engem nem zavar. Nagyon jól elvagyok otthon, ha végre van egy kis időm. Rászoktam a Netflixre, és nyomom a sorozatokat. Nagyon sok jó filmet találok, és ezekben a férfiak mind jóképűek. Egyik sem lusta, ötlettelen vagy unalmas. Milyen kár, hogy a világ nem ilyen!
A múltkor átjött Ancsa, a gyerekkori barátnőm. Együtt néztük a legújabb romantikus sorozatot, amelyben a nő nem veszi észre, hogy a férjének két szeretője is van. A legnagyobb viháncolás közepette érkezett meg Ottó, és mosolyogva lesett bennünket. Nem akart zavarni, ezért a szobájába ment, mi pedig még két részt lenyomtunk ábrándozva a jóképű milliomosról, aki még aludni is öltönyben alszik. A végén Ancsa megjegyezte, hogy Ottó nagyon megváltozott, mégpedig előnyére. Fogyott is, az arca is vékonyabb lett. Csak legyintettem, mert nem vettem észre semmi ilyesmit, szerintem csak régen látta.
Miután elment, nevetve meséltem a férjemnek, mit mondott, de gyorsan meg is bántam, mert olyan önelégülten vigyorgott, hogy legszívesebben képen töröltem volna. Bevágott két krémest, majd elvonult aludni. Azt mondta, fáradt, nincs kedve tévét nézni, unja már az összes csatornát. Azt viszont láttam, hogy a lámpát nem kapcsolta le, valószínűleg mégsem tudott olyan gyorsan elaludni, mint hitte. Én mindenesetre visszatértem jóképű milliomosomhoz és elmerültem csodás kék szemében. Már éjfél volt, mire ágyba kerültem.
Másnap reggel sokáig aludtam. Mire felébredtem, Ottó már nem volt otthon. Eszembe jutott, hogy biztosan átugrott kiállhatatlan anyjához, ami nélkülem remek ötletnek tűnt. Ha nem muszáj, én kerülöm azt a boszorkányt. Irritáló személyisége van, mindig panaszkodik. Elviselhetetlen.
Inkább főzni akartam, szilvás gombóc már régen volt. Miközben a liszt után kutattam, egyszer csak megláttam egy fehér lapot a mikróhoz támasztva. Egy egyszerű lap volt, nem is tűnt volna fel, ha nincs útban.
Kihajtottam, ennyi volt benne:
Válni akarok minél előbb.
Mi a fene ütött ebbe az emberbe, kérdeztem magamtól. Meg se lepett ez a pár szó. Szerintem, viccel, régen is fura humora volt. Félrehajítottam a lapot és miközben a lisztet szórtam a tálba, az járt a fejemben, hogy ugyan mihez kezdene nélkülem? Vasalni, főzni nem tud. Túlságosan szereti a főztöm… Egyszóval marhaság az egész. Nem is töprengtem túl sokat, mert még a zsemlemorzsát meg se pirítottam, pedig csak akkor finom a gombóc, ha a morzsa aranybarna.
fotó: Pinterest
