A boomer és az X generáció úgy nőtt fel, hogy legtöbbször hallgass volt a neve. Belenevelték a felelősségtudatot, voltak kötelességei, jogai alig, és tulajdonképpen mindenki nevelte, aki élt és mozgott: az utcán a buszsofőr, a társasházban a szomszéd néni és a házmester, falun a falu szája és akarata, meg természetesen a szülei, aki mást se akartak, minthogy okos, ügyes, életrevaló, szorgalmas és becsületes legyen, de ez utóbbiba belefért egy kis ravaszkodás is.
Ezek a generációk azt tanulták meg, hogy kicsit csalni, kicsit lopni és kicsit megkerülni a szabályokat nem bűn. Mielőtt felháborodnánk, gondoljunk csak bele, hányszor, de hányszor hoztak haza szüleink valamit a gyárból, az irodából, és senki nem gondolt rájuk tolvajként. Ugyanezt tették a kiskapukkal,, amiket ügyesen kijátszottak, mert így tudtak érvényesülni, és különben is, az állam nem dőlt össze, valahogy minden ment tovább, így nem okozott gondot, ha el-eltűnt pár köteg papír, festék vagy bármi, amit mozdítani lehetett.
Megszoktuk és egymásra kacsintva az emberek az állították, jól van ez így, hiszen ez szolgálja életminőségük javulását. Ez a gondolkodásmód oly mértékben beszivárgott a köztudatba, hogy ma temészetesnek vesszük, ha valaki szabálytalanul vezet, ha eszébe sincs udvariasnak lenni, ha csal a villamoson és a metrón, de az se okoz problémát, hogy a boltokban egyesek kinyitják a csomagolást, kivesznek pár darabot a dobozokból, vagy tönkretesznek holmikat, mert meg kell tapogatniuk.
Ha valaki ezt szóvá meri tenni, kikérik maguknak. Ezek azok a dolgok, amelyek már fel se tűnnek a mindennapokban. Ezek vagyunk, ilyenek lettünk, de büszkén mondjuk, ember lett belőlünk, pedig el-elcsattant pár pofon otthon, az iskolában, az edzéseken megaláztak bennünket, ordítottak velünk, és ha nem voltunk valamiben jók, jött a büntetés. Könnyen kaptunk szobafogságot, pofont, netán eltiltást a legkisebb vétségért is.
A cél a megfélemlítés volt, és ezt szüleink, nagyszüleink elérték ilyen-olyan módszerekkel, mi pedig nem mertünk ellenük szólni. Most itt vagyunk, és nem értjük, miért olyan a világ, amilyen. Kapkodunk a fejünkhöz és követeljük a tiszteletet, az elismerést, miközben fáradtak és kiégettek lettünk. A legtöbb boomer nem rendelkezett nyaralóval, örült a Balatonnak, és ma már az X generációt is könnyednek és trehánynak tartja, mert nem döglött bele a munkába. Sokan belepusztultak, ráment az életük, az egészségük a megfelelni vágyásra, arra, hogy mit szólnak mások, ezért nem is éltek, csak dolgoztak és meghaltak.
Így érkezünk el a 21. századhoz, amely már megtapasztalta az Y-t, a Z-t, az alfát, és most már itt a béta generáció is. Kapkodjuk a fejünket, miközben azt látjuk, hogy a világ fenekestől felfordult. Az, amelyikben hittünk, amelyiket stabilnak gondoltunk. Ez a világ csak nekünk idegen és nem annak, aki beleszületett.
A virtuális világ minden szegletében otthonosan mozgó gyerekek nem látják annyira vészesnek a változásokat, mint a 40-60 éven túliak, mert ők nem ismerik a múltat, nincs viszonyítási alapjuk.
Ezzel érkezünk el ahhoz a problémához, amellyel az idősebb generációk tagjai komoly küzdelmet vívnak. A már említettek féltek szinte egész életükben. Amíg gyerekek, fiatalok voltak, nem kímélték őket semmiben, alaposan megkapták a magukét, volt részük bőven szóbeli bántalmazásban, de sokaknak fizikaiban is, hiszen odacsapott a szülő mellett a tanár, az edző vagy bárki, aki tehette. Nem nagyon hallgatták meg az érveiket, és még pipogyának és élhetetlennek is nevezték őket, ha panaszkodtak.
Így raktározódott el a sok kimondatlan sérelem és fájdalom, és fogadták meg oly sokan, hogy másképpen csinálják, hogy majd kedvesebbek, engedékenyebbek lesznek, és megkímélik gyerekeiket a sok megaláztatástól.
Viszont a világ és a hozzáállás eközben óriásit változott, és az ígéretek átfordultak. Nem hogy engedékenyek lettek, hanem mindent megengedők, sokan nemtörődömök vagy épp szorongással küzdők. Így, amikor az X vagy Y szülő lett, megtapasztalta, hogy gyereke maximálisan lázad, kihasználja a bizonytalanságot, és szeretetéhséget, amit szülei irányába mutattak.
Így azért, hogy ne legyen rossz anya vagy apa, hogy nem tesz terheket a gyerekére, inkább mindent ráhagy, megenged, nem szabad korlátokat, hiszen még jól emlékszik arra, hogy őt mennyit vegzálták, hány alakommal alázták meg, vagy vártak el tőle lehetetlen dolgokat. Így újból félni kezd. Most már attól, hogy nem felel meg a gyerekének, nem teljesít jól, mint szülő, nem fogják szeretni, ha nemet mond. Megint és újra fél a reakcióktól, és azt hiszi, akkor tesz jót, ha mosolygós cseléddé válik, aki még lesi is a gyereke extra kívánságait. Erőn felül akar teljesíteni, hiszen ő nem kapta meg, amit most adna. Úgy gondolja, a jelenben kiegyenlíti a számlát, hiszen az ő családjában a gyerekek így boldogok, nem szenvednek hiányt, és hogy ő ebbe majdnem beleroppan, nem érdekli. Jó neki a régi telefon, a töméntelen házimunka. Ráadásként még attól is szenved, hogy úgy érzi, nem tudja boldoggá tenni a gyerekeit, pedig nem ez a feladata.
Szülőként nem az a dolgunk, hogy tökéletességre törekedjünk. Nem az, hogy szenvedve, kínlódva, de megadjunk mindent, főként olyasmiket, amik nélkül még bőven lehetne boldog a gyerekünk. Eközben elfelejtünk nemet mondani, elvárásokat támasztani, kimondani, hogy NEM, mert ez a nem épp a gyerek javára van. Inkább jajgatunk, magyarázzuk a semmit, hisz megint tele vagyunk szorongással és aggódással. Mást se akartunk egész életünkben, mint az, hogy valaki elégedetten csettintsen, és közölje, jók vagyunk, okosak, ügyes, kiválóak…stb. Ez azonban ritkán következik be.
A boomer és az X generáció tele van törésekkel, és nem érti, hol rontotta el. Kezdetben nem volt képes megfelelni, később már nem igyekezett oly nagyon, a legvégén meg csődöt mondott, hiszen senki nem érez iránta hálát, nem köszöni meg, amit érte tett. Nem is várja el hangosan, inkább mártírkodik, és elhiteti magával, hogy az a legjobb, ha feláldozza magát. Pokolian nehéz helyzetben van, és ebből kikerülni sosem fog.
Fél és félt egész életében. Hogy mikor volt boldog, nehezen tudja megmondani, bár tesz rá kísérletet. Fáradt, beleunt mindenbe és közömbös…Sajnos, ez a keserű tapasztalat. Neki ez jutott, és már nem lát túl sok örömöt a mindennapokban. Ha nem hisszük, hogy így van, nézzünk szét, mennyi fájdalom és közöny lakik az idősebbek szemében.
A későbbiek, a mostani fiatal felnőttek már lazábbak, önzőbbek, és nem is szakadnak bele a munkába. Hogy jó-e így nekik vagy sem, csak ők tudják. Mindenesetre az biztos, hogy nem mennek betegen dolgozni, és nem húzzák az igát, ha a kidőlés szélén vergődnek.
Egy életük van, és ehhez alkalmazkodnak. Talán nem olyan rossz nézet ez, mint ahogy gondolnánk.
Kép forrása: Pinterest