Az élet kurta utazás. Épp csak felszállunk, kinézünk a vonat ablakán, és mielőtt megcsodálnánk az elszaladó tájat, a buja erdőket, már fel is hallatszik a leszállást jelző égi hang. Nincs időnk töprengeni, elmélázni, ezért ne hibáztassuk magunkat elmúlt vágyakért. Tegyünk meg mindent, hogy a nap végén mosolyogva tudjunk elaludni, tudva, hogy az a nap már sose tér vissza. Reggel azonban még örülhetünk a jelennek, ahelyett, hogy erőtlenül rettegünk a jövőtől. Ha a mában maradunk, nem lesz hatalma felettünk a múltnak, de a jövő is hiába kacsingat majd kacéran. Nem higgyük, hogy a rossz múlhatatlan, és a jó örök. Váltják egymást, és mi ebben a körforgásban csak annyit tehetünk, hogy a vonat ablakából integetünk a távolodó fáknak.
Szeretkezés
A testem és a lelkem egyszerre adom, mert össze akarok olvadni vele. Nemcsak a testem, a lelkem is mezítelen lesz, és megengedem neki, hogy meglásson teljes mivoltomban. Lehet, hogy a testem tökéletlenségei nem fedik el a lelkem hiányosságait, de akkor, abban a pillanatban, amikor átadom magam, ez lényegtelenné válik. Szeretkezem, azaz hagyom, hogy valaki megtalálja az utat hozzám. Megérinthet, simogathat, ez az érzés eléri a szívemet is. Ha ez nem így történik, akkor az pusztán szex. Magamat átadni feltételek nélkül nem könnyű. Ha megtörténik, levetem a páncélt, amit addig hordtam. Szeretkezéskor elfelejtem, hogy van tér és idő körülöttem. Nem gondolok a szomorúságra, sérülésekre, amelyek addig karcolták a lelkem. Csak adni akarok egy darabkát magamból. Egy illatot, sóhajt, egy percet a saját örökkévalóságomból. Tévedés, hogy csak a test érintkezik a másikkal. Igen, belegabalyodhatunk valakiébe, de ha igazán átadjuk magunkat, akkor határt szabunk a múló időnek. Ha a másikba fonódunk, átvesszük rezgéseit, a régmúlt halovány emlékeit. Ha megengedjük magunknak, akkor valóban eggyé lehetünk. Ahogy valaha, amikor még a NŐ és a Férfi egy kőben egyben várta, hogy a világ lerobbantsa róluk a burkot. Ma már alig tudunk, sőt aligha merünk ennyit adni magunkból. Mintha attól tartanánk, hogy a másik elkótyavetyéli az ajándékot, amit oly gondosan csomagoltunk.
A végén mindig dönteni kell. Nem lehet hamisan megbújni, vagy elhallgatni szemérmesen olcsó kis tévedéseinket. Kell, hogy fájjon belül, ami szép lehetett volna, de elengedtük. Sokszor voltunk lusták vagy gyávák az élethez, de kényelmes bólogatásunk adott pár pofont a hétköznapokban. Nem, a legvégén már nem hazudhatunk, mert nem visz magával semmit az ember. Csak a lelkét, amely nem fekete és nem fehér. Ha átlátszó, talán fénylik a legnagyobb sötétben is, ha mégsem, akkor mi végre volt az élet? Adtunk, de kaptunk-e cserébe? A világ hószíne lassanként elhalványul, és mi elindulunk oda, ahonnét út csak az ismeretlenbe vezet. Már nem kell jó tanács, iránytű sem. Várnak minket.
Kép forrása: Pinterest
