Gyerekkel utazni… Köszi nem

Úgy hozta az élet, hogy jóval később lettem anya, mint ahogy terveztem. Mivel hosszú évekig azt hittem, nekem soha nem adatik meg a hormonális rózsaszín köd és a taknyán-nyálán csúszó hisztikorszak, nem is kínoztam magam gyerekkel kapcsolatos témával… Szóval, mire derült égből megérkezett a fiam, kábé egy tudatlan, óvatos, sokszor meglepődő, a lazaság és a szigorúság között mindig a rosszat választó ufóanya lettem. Semmi giccses csicsa, felesleges cuccok, kütyükkel szedálás, állandó szórakoztatás… csak az otthon “unalmas” melege, a stabil napi rutin, a világ szabad felfedezése, szóval… olyan régimódian egyszerű. Ciki, mi? Vállalom.

Ezért sem ujjongtam a családi nyaralásért, melynek helyszínét a famíliám egy amúgy valóban káprázatos wellness szállodában “jelölte ki”. Mivel nagyon szerettem volna velük lenni, igent mondtam… a háromnapos máshol evésre-alvásra, a nagy dózisú ingerekre, az órákig tartó vezetésre… egy két és fél évessel… Jó lesz. Eldöntöttem.

Az összenyitható apartmant elfoglalva előre sejthető volt, hogy a családom egyik (-másik) tagja biztosan ki fog akadni (hogy fogom beadagolni, hogy itt bizony este nyolckor altatás kezdődik, és nem bulizás?). A bababarát(nak csúfolt) szobában egy nylon babaágy, apró, törékeny bizbaszokkal telepakolt, alacsony polcok, nem lezárt konnektorok, padlószőnyeg, és zuhanykabin várt. Nos, megfordult a fejemben, hogy elbeszélgetek az igazgatóval a “bababarát hotel” fogalmáról: ingyenes pálinka és/vagy xanax bekészítés anyának, black out függönyök, hangszigetelt falak és nyílászárók a reggeli/esti hisztik intim kezelése érdekében, polcok két méteres magasságban, zárható szekrények, felmosható padló, és mindez a hotel legfelső emeletén…

Az igazgatóval egyeztetés azonban elmaradt, mert dolgom akadt: vacsorázni indultunk a hotel teraszos, páratan panorámájú étteremébe. Az ajtón belépve sokkot kaptam: mindenhol megterített asztal várt. Igen, evőeszközökkel, kétféle pohárral, fehér, keményített abrosszal. Egyszerre vert le a verejték és fogott el valami édes nosztalgia… amióta gyerekem van, nem láttam terítővel fedett asztalt. Csak naponta tízszer áttörölt asztallapot kétes eredetű foltokkal, ráragadt gyurmával, itt-ott filctollak huncutul eldugott nyomával (hiszen tudja, hogy bútorra nem rajzolunk, mégsem tudja megállni…). “Ünnepnap!” – sikoltottam fel magamban, majd az egyik asztalt gondosan gyermekbaráttá tettem: a szükséges kanál, villa kombón és egy kistányéron kívül mindent udvariasan átadtam a pincérnek, a fehér abroszra ráterítettem a barna textilszalvétát, és az – amúgy kifejezetten tisztán étkező – fiamat belepattintottam egy etetőszékbe. Mivel minden áron kerülöm a “villanypásztort”, azaz nem kütyüvel, hanem verbális muníciómmal igyekszem lekötni a gyermeket, alapos tájékoztatást adtam az étteremben látható és tapasztalható dolgokról, miközben gyönyörködtem a finom falatokat eltüntető fiamban. Ömm, igen. Mivel ugye a beszéd és az evés ugyanazon a résen át történik, ezért ez utóbbira én már csak a békésen megvacsorázó család szolid büfizéseinek közepette tudtam időt szakítani.

 Az altatás viszonylag sikeres – értsd: ordításmentes – volt, így kezdtem megnyugodni, hogy mégis működik ez a kisgyerekkel nyaralgatás, csak én voltam eddig túl merev a témában. Másnap kiderült: tévedtem. A szokásos reggel hatos kelés felcsúszott fél hatra, a család azonban nyolcnál korábban nem bújik ki az ágyból. Ezt az időintervallumot kellett áthidalnom – könyvezéssel, otthonról hozott játékokkal, hisztis öltöztetéssel – nem én hisztiztem, pedig… Végül csak sikerült a mutatvány: reggel nyolckor, – mi a gyerekkel már fél napja ébren, túl egy veszekedésen, a család pedig kisimultan, vidáman – indult reggelizni, egy utolsót csobbanni és kicsekkolni.

Miután elbúcsúztam a családtagoktól, bepakoltam a kocsiba, mély levegőt vettem, és még egyszer végigpásztáztam a pazar tájat… A gyerekülés hamar elcsendesedett, én pedig élveztem ezt a zenét. Előttem a balatoni kis utak, felettem a napsütötte levelek, bent pedig valami szavakba foglalhatatlan béke és hála. Mire hazaértem, teljesen feltöltődtem: abban a három órában én igazán kinyaraltam magam.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here