Már rég nem félek a haláltól. Régebben azt hittem, hogy nem lenni, felolvadni a földben, vízben egyenlő azzal, hogy eltűnik a lelkem. Ma már tudom, hogy ez nem igaz. Ha tévednék, akkor se bánnám, mert minden véges, így az életem, a sorsom, és halálom is az. Még lelkem szárnyalása is. Egyetlen dolog aggaszt csak: te, aki itt maradsz nélkülem. Nem azért, mintha nem boldogulnál, hiszen üres teán és babakekszen is eléldegélnél évekig, de tudom, hogy a közös estéink hiánya megölne Beszélgetéseink, vitáink tartanak még életben mindkettőnket, mert a világ sodrásából rég kiestünk már. Az öregekre nincs szüksége senkinek, ezért minden egyes percben hálás vagyok a Teremtőnek, hogy nem kényszerít rám fájdalmat, nem tesz magatehetetlenné.
Már nem friss az arcom reggelente, a testem is egyre jobban meggyűrődik alvás közben, kisimulni nem akar órákon át. Az a fájdalom, amit olykor a derekamban, vagy a vállamban érzek, eltörpül az öröm mellett, hogy még együtt lehetünk.
Nem az első asszony vagyok az életedben, voltak mások előttem, de ezek mit sem számítanak az évtizedek múlásával. Itt vagyok neked, és te nekem, nem fogjuk egymás kezét a kandalló előtt, mint valami szentimentális bolond öreg pár, de tudjuk, hogy egymás nélkül a reggeli kávé sosem lesz elég édes.
Attól félek, elhagyod majd magad, és igyekezni fogsz utánam, de azt kell kérnem, ne tedd. Ahová én előtted megyek, ott másként süt a nap. Ha lesz egyáltalán. Te maradj itt, ülj a hintaágyon, és ne gondolj arra, mi van velem. Nem sejtem, mivé leszek, mivé leszünk, de az embereknek nem adatik meg, hogy szerelmükkel egyazon pillanatban hunyják le szemüket. Ritka az ilyen, és ez biztosan szándékos játéka az Örökkévalónak.
Maradj majd nyugton, ne lapozgasd utánam az albumokat, és leveleimet se olvasd újra. Felesleges. Minden csak ócska tárgy, ami itt marad, de csak azért, mert nem vihetem magammal.
Három évtized jutott nekünk, és ha valaki azt hiszi, nem volt köztünk tányértörés, ajtócsapkodás, nagyot téved. Makacs vagy, ahogy én is, és ezt a makacsságot néha a szeretetünk se tudta legyőzni. Utáltam konok képedet, amellyel kimentél a kertbe, tépted, szaggattad a gazokat és pár óra múltán is visszautasítottad a lecsós nokedlit, ami a kedvenced. Éjjel azért titkon kilopóztál a konyhába, és képes voltál hidegen befalni, pedig tudtad, hogy fájni fog a gyomrod utána.
A paplan alatt kuncogtam ilyenkor, hisz megnyertem a csatát, ahogy az összes háborút is. Vagy rám hagytad? Ha igen, szép volt tőled. Szerettem, hogy elegánsan veszítettél.
Egymáshoz illettünk, de nem úgy, mint a piramisok kövei, amelyek feszesen tartják egymást, és a rájuk rakott súlyokat. Mi a fal és a tapéta voltunk, méghozzá, a tízéves tapéta meg nappali fala, amely már nem volt tiszta és ragadós, de még nem indult mállásnak, ha a huzat dolgozni kezdett a nyitva felejtett ablakon.
Egyik nap azért megkérdem tőled, szerinted, milyen lesz nélkülem. Haragudni fogsz, és rám rivallsz, hogy fejezzem már be a hülyeségem, de a szemedben rémület lakozik majd. Megbeszéltük, én megyek el, te maradsz az ostoba teáddal, amiből folyton kifelejted a cukrot, és közlöd, pár csepp tejjel is ízlik neked.
Mindketten tudjuk, hogy csak lusta vagy felállni, és ha én nem vagyok a közeledben, biztosan nem fogsz főzni magadnak rendes ebédet, megelégszel tán egy zacskós levessel is. A gyerekeid nem értik majd bánatod, mert sose fogadtak el engem, hisz elvettelek téged az anyjuktól, aki egy idő után úgyis eldobott volna. Ők ezt nem fogják fel, talán könnyebb nekik így.
A virágos fehér ruhámat adjátok rám, kérlek. Nem, nem a lilát, az a savanyú öregasszonyok színe, hanem a margarétásat, amit pár éve vettél nekem születésnapomra. Hidd el, jó még, megpróbáltam a napokban, meg fogyok is, nem lesz gond vele. Abban a ruhában még szép vagyok. Ha közeledik a pillanat és lesz erőm, besütöm majd a hajam, nincs rondább egy csúf öregasszonynál, aki feketében van. Szólhatsz a szomszédnak, ő is megteszi, már megbeszéltem vele, csak neked nem mondom, nehogy elkeseredj nagyon.
A lehető legjobb életet éltük meg ketten. Soha senkit nem találtam annyira viccesnek, mint téged. Minden pillanatban kacagni tudok rajtad, ahogy az esküvőnk napján, amikor elszakadt a nadrágod, mert kifelé menet a házból, megbotlottál a kerítésből kiálló drótdarabban. Még a bőröd is felhasította, de te rám kacsintottál, és azt mondtad, nadrág nélkül is elveszel.
Utolsó pillanatban estünk be a hivatalba, ahol nem várt ránk senki, csak a barátnőm meg a férje. Agresszív kiskutyájuk lepisilte a ruhám, miközben kimondtam az igent. Mert hátul hosszabb volt, elöl rövidebb, szinte észre se vettem, csak a tanúk fulladoztak a röhögéstől, így bukott le a kis szörnyeteg. A mosdóban volt egy darabka szappan, azzal sikáltuk a drága eb hagyta sárga foltot.
Nem bánok semmit. Még azt sem, fiaid gyűlölete miatt olykor álomba sírtam magam. Mindig azt mondtad, majd megbékélnek velem. Rájönnek, milyen szerethető vagyok. Nem jöttek rá. Csak az ördögöt látták bennem, és köszönni se akartak évekig.
Az orvos azt mondta, pár hónapom van, de talán csak pár hét. Jó, hogy nem fáj semmim. A tükröket visszatehetnéd a helyükre, én már nem látom másnak magam, mint amilyen vagyok. Nem is akarom, mert lehetek nyolcvan, de akár tizenhét is, nem számít. Minden mögöttem van, és ez megnyugtat.
Ha tehetném, előre főznék neked, talán meg is teszem. Lesz fagyasztóban egy rakás étel, hogy addig se babapiskótán élj. Majd olyasmiket készítek, amik elállnak. Babfőzelék, töltött káposzta meg pörkölt jó lesz?
Jut eszembe, a virágos ruha mellé a fehér cipőm passzol. Ne merj rám aggatni semmi feketét. Csak a gyöngysort esetleg, az nem valódi, senki nem fogja lelopni a nyakamból. Olyan akarok lenni, mint, aki sétára készül, merthogy ez így is lesz. Hosszabb sétára, remélhetőleg egy virágos kertbe. Azt mondják, a Paradicsom tarka réthez hasonlít. Az tetszeni fog neked is. És még füvet se kell nyírni. Keresek rögvest egy padot, amin üldögélek egy sort, és ott foglak várni. Ne siess, jó lesz ott nekem, az idő múlása már úgyse érdekel. Nem fogok érezni belőle semmit.
Aztán, ha megérkezel, fütyülj nekem! Fütyüld el a dalt, amellyel mindig megdobogtattad a szívem. Tudod melyik? Biztosan tudod, hiszen ezerszer mulattattál vele. Hallani foglak, bárhol is leszek. Biztosan megfiatalodom jöttödre, mégse félj, meg foglak ismerni, mert te vagy az, aki nélkül odafönt is unatkozom, ebben biztos vagyok.
Még jó, hogy alszol, nem hallod a gondolataim. Jól van ez kitalálva. Megnyugodva gondolok az előttünk álló időre, mégse vagyok szomorú. Hogy lehetnék, amikor úgy horkolsz mellettem, hogy a hangod a verebeket is távol tartja, pedig máskor bőszen csipegetik a párkányra szórt magokat?!
Azért egy kicsivel lehetnél csendesebb, mert nem tudok elpilledni fújtatásod mellett. Majdnem éjfél van, hallom a harangokat. Kutyák vonyítanak a távolban, és a kabócák se pihennek még. Vajon van kutyaugatás a mennyben? Ha nincs, akkor haragudni fogok a jó istenre, mert nem tudja, hogy a kutyáknak is van lelke.
Végre, elfordulsz. Ideje lehunynom a szemem. Jó éjszakát, öreg, jó éjszakát én szerelmem!
Kép forrása: Pinterest
