Valószínűleg mindenki találkozott már olyannal, akinek egy kívülálló szerint semmi oka nem lenne a hálára, és mégis az, no meg persze olyannal is, akinek mindene megvan, mégsem tud örülni neki.
A hála nehezen definiálható.
Hiszen szinte lehetetlen ugyanúgy, ugyanakkor, ugyanannyiszor megélni: ha két ember áll a tengerparton, és csodálja a naplementét, még akkor sem ugyanolyan intenzitással élik meg az eseményt. 
Gyermekkoruk, egészségi állapotuk, életvitelük, koruk, nemük, lelki beállítottságuk mind-mind befolyásolja azt, hogy mennyire vagyunk hálásak, derűsek egy adott szituációban. A jó hír viszont, hogy ez a sok-sok tényező szinte semmissé tehető akarattal, elhatározással: azaz, a hála választható, tanulható.
Nehezen, lépésről lépésre, de hálára hangolható, átformálható a szív.
Példák erre azok az ártatlanul börtönben sínylődők, halálos betegek, mélyszegénységben élők, akikből a történelem minden korszakában akadnak szép számmal példák, tanítók.
Szeptember 21-én ünnepeljük a hála világnapját. Persze, csak azok, akik úgy döntenek, hogy hálásan élik (tovább) az életüket.
