A hastánc és én – hogyan pusztítsuk ki az emberiséget?

“Kétféleképpen tudnám kipusztítani az emberiséget: ha főznék, és, ha táncolnék.”

Ezt szoktam mondogatni, noha ebben azért nyilván van egy adag túlzás és egy másik adag önirónia. A lényeg: mindenkinek vannak gyengeségei, nekem, mit ád a jó ég, pont ezek… Ennek ellenére egy jó évtizede dédelgetem a gondolatot, hogy egyszer elmegyek egy hastánc órára… 
Nos, a 2020-as újévi fogadalmak közé gyorsan fel is vettem ezt a tételt, hogy egy jót kacaghassak magamon, és, hogy végre kihúzhassam a bakancslistámról. 

 
 

Találtam egy klassz helyet, és egy megfelelő időpontot. Izgatottan – és őszintén – írtam az oktatónak, aki megnyugtatott: nem hátrány a faláb, sem a disznótoros hurkára hajazó felsőtest, csak hozzak egy feszes nadrágot, egy kulacsban vizet… az önkritikámat viszont hagyjam otthon. Végre eljött a nagy nap: nosza, induljunk!
A helyszínen, ahova túl korán érkeztem, azonnal lefagytam: a teremben hatéves kislányok döbbenetes mutatványokkal kápráztattak el. Jó, hát akkor én haza is megyek, gyerekek… – gondoltam idegesen.

Mégis maradtam… a következő pillanatban ugyanis megszólalt a zene, az a jófajta lüktető, mégis nyugalmat árasztó, erotikus, mégis rejtélyesen és finoman nőies ütem, amelyet már olyan jól ismertem… a youtube videókról.

A feszes testű, babaarcú oktató a tükörben állva mutatta meg a mozdulatokat, számomra pedig ő volt a tükör – megpróbáltam minden rezdülését utánozni. “Most pedig a cicirázás következik!” – búgta bele a női energiákkal teli térbe… mire rájöttem, hogy az önkritikán kívül én bizony a ciciket is otthon felejtettem. Nosza, úgy tettem, mintha legalábbis valami buja D kosárral áldott volna meg a Jóisten, riszáltam valamit a topomon. Muhaha, hát, ez nagyon szánal… jaaa, nem szabad kritizálnom magam, el is mondta az oktató.

Ha néha-néha megpillantottam magam a tükörben, még az életkedvem is elment (még, hogy mindenki tud táncolni, ki mondta ezt a hülyeséget?), ha azonban a szívem irányába tekintettem, úgy éreztem, minden rendben van: a finomság, nőiesség, a tűz és a kecsesség ott voltak, bent, mélyen megbújva… arra várva, hogy valaki elfogadó, kedves módon kicsalogassa őket a rejtekhelyükről.

A kemény, de szép mozgással töltött óra gyorsan elrepült. A rozoga, szűkös kis öltözőben aztán kijózanító módon visszatért belém a hétköznapi, nyers énem… de valami mégis azt súgta: én ide még visszatérek.

1 hozzászólás

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here