Most lenne huszonhét…
Nehezen kezdtem hozzá, hogy jó szavakat keressek, hogy megfogalmazzak valamit, amit bármennyi idő is telik el, nem lehet jól elmesélni. Hallgatni is nehéz róla. Ez a történet nem egyszerűen egy történet valahol a világmindenségben.
Egy barátom mesélte el, akit nem is ismerek igazán, és hogy megosztotta velem, tudom, mindkettőnknek számít. Hallgattam őt torkomban kaparással, és most, hogy leírom, nem akarok többet vagy kevesebbet mondani, mint amennyi ebben a történetben benne volt és van. Nem kell a címke, a bélyeg, nem lehet skatulyába tenni, mert vannak olyan élethelyzetek, amelyben a jelzők nem sokat mondanak, pusztán csak hatásvadászok. Hagytam, hogy A. elmesélje, és én befogadtam minden szavát. Most leírom.
Íme:
Van, hogy eltemeted az érzést, és hosszú évek kellenek, hogy újra elővedd, mert amíg tüskeként szúr, motoz benned, nem nyugszol. Feszít, fáj, pedig már nem is látszik rajtad. Nem mutatod, kisimogatod magadban. Évekig egy szűk betonbunkerbe zársz mindent. Olykor beszélsz róla, de csak üresen kongó szavakkal, és minden, ami valódi benned, fedve marad.
Tizenhárom év kellett, azután még kilenc, de még megtölti szavaimat a fájdalommal teli emlékezés. Nem könnyebb most sem, inkább más. Távoli, mintha idegenné lett volna, amit megéltem.
Egy gyerek elvesztése nem lehet egy szimpla társasági beszélgetés témája, a zárt falakon belül még zártabb kamrákba ütközik az ember. Nem várható, hogy a férj, a család, fájdalmát háttérbe szorítva, enyhülést ígér. Ma már, ennyi év után másként gondolom, akkor maradt a bezárkózás.
Észrevétlen pillanatokat voltunk csak együtt, nem lettünk család. Egy hét jutott nekünk vele. Jött és ment.
Hella halála után pár évre elváltunk. Nem bírta el a házasságunk, a férjem és köztem végérvényesen tönkrement minden, már nem léteztünk egymás számára.
Míg élt, hittük a végtelen erejét. Nem győztem csodálni, mekkora erővel küzd önmagáért, a maradásáért. Ödéma, agyvérzés, légmell, tüdőgyulladás, szívműtét… Egy aprócska test hétpróbája.
Aki átélte, tudja hogyan uralja a rettegés a nőt, ha beteg gyereke születik. Egyedül van és még sincs egyedül. Hiába segítik, hiába támogatják több oldalról is, keveset számít. Egyedül van a véget nem érő pusztában, amelyben minden porszem, minden fűszál neki jajgat.
Nem ér rá azon rágódni, miért… Miért vele történik, mert az aggodalom, a feneketlen fájdalom csak egyfelé hagyja gondolkodni. Nincs jelen a való világban, mert egy másikban kóborol, ott, ahol a gyereke a világrajövetelének első pillanatától szenved. Mintha sűrű ködben tapogatózna, nincs, ami előre vezesse, mégis megy. Tehetetlenségében is reménykedik. Talán jobban is, mint, ha maradna egy morzsányi is neki a vigasztalanból.
Világra hoztam egy gyermeket. Nem készültem az anyaságra, de növekedett bennem egy kislány, akibe beleszerettem. Imádtam a várandósságot. Rózsaszín masnis copfot és fodros ruhát akartam neki. Mintha erről szólna az anyaság… Én a kis királylányomat vártam hónapokon át mosollyal az arcomon.
Éretlenségemben így képzeltem, gondtalanul.
Helyette szívműtét.
Túlélte. Abban a fura extázisban rám tört az érzés, hogy egy pillanatra anya lettem. Örültem és szerettem végtelenül, terveket szőttem a talán minden jó lesz gondolatával. Hogy mégis család leszünk és én felnövök a feladathoz… Biztos felnövök, mondogattam és lassan elhittem.
Csodáltam őt minden pillanatban, amíg jelen volt ebben a világban. Néztem az üvegfal mögött, és nem értettem, hogy tud ennyire bátor lenni? Honnan van ekkora erő ebben a törékeny testben, amely kevesebbet kapott már induláskor, mint a legtöbben?
Könnyen született, de nem halt meg könnyen.
Volt egy rituálénk a férjemmel. Minden reggel betelefonált a kórházba, hogy él-e még a gyermeke, majd felhívott engem, és csendben annyit mondott: bemehetsz hozzá. Ekkor mertem csak megközelíteni a szobát, ahol a kislányunk feküdt. Arra gondoltam, a végtelenségig tudnám őt nézni… Ha megadatna.
Sose érhettem hozzá.
A férjemen kívül nem akartam mással beszélni, csak az számított, hogy mi ketten mit érzünk. Csak ő és én. A mi szövetségünk, amelyhez senkinek nem lehet köze.
Meg akartuk tartani kettőnknek az örömöt, a fájdalmat, kizárni mindent és mindenkit… Legalább ez legyen a miénk. Ha más nem marad.
Szombat volt és délután fél kettő, amikor Hella feladta. Hét napot élt, majd átlépett egy másik dimenzióba, ahová nem követhettük. Se a testünk, se a lelkünk, még a szavaink sem. A szótlanság agyonvert bennünket.
Maradtunk és valahogy túléltünk.
Most lenne 27.
fotó: Pinterest
