– Jó estét, kisasszony! – köszönt somolyogva a bolt tulajdonosa. – Örülök, hogy ismét láthatom. Csak nem a másik gömbért jött?
Sára sietve bólintott, és még mindig a férfi után bámult, aki már rég köddé vált, mégis azt érezte, nem lehet messze tőle.
– De! Annyira megtetszett, hogy…– majdnem belebonyolódott egy hazugságba, ezért inkább visszanyelte és elpirult. – Kérdezhetek valamit?
– Persze, de fáradjon beljebb, nem bírom én már ezt a csípős szelet. – Azzal megfordult és visszakocogott a melegbe. Sokkal mozgékonyabbnak látszott, mint előző nap. Azt a valamit, amit átvett az idegentől, gyors mozdulattal a pult alatti fiókba süllyesztette.
– Ismeri azt az urat, aki az előbb járt önnél? Tegnap is láttam errefelé. – Sára látta, hogy az öreg egy pillanatra kiesik a szerepéből és hümmögve gondolkodik azon, az igazat mondja-e vagy kitaláljon egy szép kerek hazugságot.
– Igen, mondhatjuk, hogy ismerem, de ez nem teljesen igaz. A szüleit igen, őt már nem.
– Megmondaná nekem, kicsoda?
– Jaj, kisasszony, ha megmondom, azt hiszi, viccelek. Nehéz erre a kérdésre jól válaszolni. – A férfi megcsóválta a fejét, és remélte, hogy nem kell részletesen belebonyolódnia a család történetébe.
– Higgye el, van időm meghallgatni. Úgy sejtem, valami titok lappang a neve mögött.
– Mondja, maga nem ismeri a város legrégibb családjának történetét? Szilassy családét? Bálintét, aki tragikus módon veszítette el nagyszüleit, és magára maradt a háború alatt?
– Nem, az az igazság, hogy sose foglalkoztam mendemondákkal. Ő biztosan nem lehet Bálint, ahhoz túl jól nézett ki…
– Az már bizonyos. Ő az unokája, aki hazajött tisztázni a család nevét. Ennyit tudok csak. Segíthetek még valamiben? Hozom is a gömböt. Képzelje, ő is egy hógömböt keresett, de nem árultam el neki, hogy eladtam magának már előző este egyet. Valamiért nem bízom benne…
Sára nem tudta titkolni döbbentét. Hogy az ördögben fordulhat elő, hogy valaki karácsony előtt szintén egy régi hógömbre vadásszon pontosan ott, ahol ő? Ez valami vicc?
– Azt mondja, neki is kellett volna egy? Hiszen van itt még sok más érdekes dolog! Mit gondol, miért éppen azt keresett?
– Honnan tudhatnám én azt? De sejtettem, hogy maga visszajön, és eltettem a párját is. Ne feledje, ezek a tárgyak sose azok, amiknek látszanak! – Ezt a mondatot úgy mondta ki, hogy a lány kis híján hátrapillantott, netán áll-e ott egy boszorkány vagy varázsló, aki mással se foglalkozik, mint rontás szórásával.
– Nem hiszek az ilyesmiben! Szerintem, a tárgyak pontosan azok, amik. Lélektelen holmik, amikre az emberek túl sok pénzt dobnak ki. De ne féljen, majd eszemben tartom.
– Akkor elviszi a másikat?
– Szép ajándék lesz belőle…– Az idős ember erre nem mondott semmit. Benyúlt a pult alá, és egy semmitmondó, szürke dobozt halászott elő.
– Itt is van. Megvallom, szép darab, de az üzlet az üzlet. Huszonötezer lesz…
– Huszonöt? Mitől lett drágább tegnap óta?
– Tudja, a kereslet-kínálat határozza meg az árakat – hangzott az őszinte felelet. – Magának is csak ezért ennyi, mert látom, hogy szereti a titkokat. Kíváncsi a férfi nevére is?
– Nagyon is.
– Megmondom, de csak azért tudom, mert az egyik újságban olvastam. Nehogy lecsapjon rá, maga nem elég gazdag hozzá, és felesége is van.
Sára hangosan felnevetett.
– Ha nem tudnám, hogy ez egy régiségkereskedés, még azt hinném, egy kerítővel van dolgom! – mondta vidáman. – Eszem ágában sincs furcsa idegeneket felszedni az utcán. Főleg nem olyanokat, akik házasok.
– Bízom benne! Tessék, szép hölgy, íme a varázsgömb! Díszítse vele a lakását!
– Nagyon kedves, de még mindig nem mondta meg a nevét. Mellesleg ez csak egy szimpla, poros tárgy, nem hiszem, hogy képes lenne bűbájra.
A csokornyakkendős, alacsony férfi, akinek még régimódi pajesza is volt, hallgatott. Vagy nem akart vitába bonyolódni, vagy többet tudott, mint amennyit hajlandó volt elárulni.
– Bizonyára ez így van jól. A gróf úr neve Kristóf, ha jól emlékszem. Nem mutatkozott be nekem, de az apját is így hívták. Sokkal fessebb nála, és nem is olyan mogorva, de ezt persze nem tudhatom ennyiből.
– Köszönöm az információt. Nem mintha tudnék vele kezdeni valamit…Ha férjhez akarnék menni hozzá, talán fontos lenne. De így?
Sára jókedvűen bámulta az eladót, és nem értette, miért vág olyan megdöbbent arcot. Pénztárcája után nyúlt, és készpénzben fizette ki a második gömböt. Alig várta, hogy kezébe vehesse. Legszívesebben már az utcán kinyitotta volna a csomagot, de a tömeg nagy volt és attól is félt, nehogy valaki nekiütközzön és kilökje a kezéből.
Sietve elköszönt és rövid, de tempós gyaloglás után már otthon is volt. A szoba melege, a csend kellemesen elbódította, csak az zavarta, hogy már megint elfelejtett bevásárolni és a hűtőben egy lejárt felvágottnál és megkeményedett sajtdarabnál többet nem talál. No, ma se fogok elhízni, mormolta és bekapcsolta a kávégépet. Este ide vagy oda, úgy érezte, ráférne egy méregerős fekete.
A dobozt lefejtve a hógömbről megpillantotta a gyönyörűséges darabot. Ennek közepén egy ház állott, kétszintes. Minden ablaka aprólékosan ki volt dolgozva, még a bejárata mellett a házszám is látszott: 112. A míves vaskapu egyik oldalát egy férfi félmeztelen alakja színesítette, a másikat pedig egy szárnyas angyal. Óvatosan körbetapogatta, próbált rajta rejtett gombot keresni, de hiába forgatta, most nem nyílt ki alul egyetlen egy aprócska rekesz sem. Úgy látszott, pénzkidobás volt megvenni azon túl, hogy szép. Csalódottan tette le és kávéjával leült a laptopja elé, hogy kiderítse, ki is az a Szilassy Kristóf, akinek annyira fontos egy hógömb, hogy hazajön érte külföldről. Talán a nagymamája után maradt? Vagy régiséggyűjtő és ez a tárgy netán többszáz éves és a Romanovok udvarából származik? Beütötte a keresőbe a nevet, de nem adott ki semmit. Ilyen néven nem létezett senki a netes világban. Pláne nem egy gróf, aki külföldről látogatott haza ki tudja, mi okból.
Folytatjuk…
Kép forrása: Pinterest
