Ez a történet akkor esett meg velem, amikor még a húszas éveim közepén jártam, és a fővárosban éltem és dolgoztam, de azért nem voltam még igazi városi lány. A falu, ahol felnőttem, igazi egyszerű, parányi település volt, ahol tényleg mindenki ismert mindenkit, és köszönni is kellett, mert ha nem tettük, otthon fejmosás járt érte. Kisgyerekként sokat jártunk át egymáshoz a szomszédba játszani, és szívesen bandáztunk az utcasarkon nagy bújócskákat játszva. Igaz boldog békeidők voltak, de persze elmúltak, ahogy minden. A szomszédokkal jóban voltunk, ami nem jelentette, hogy összejártunk, de tudtuk, ki kinek a rokona, és legtöbbször egymás életébe is beleláttunk. Nekem is volt pár barátnőm, akik azért is lettek azok, mert könnyű volt átfutni hozzájuk, és velük lenni, miközben a szüleink dolgoztak.
Volt egy lány, aki nem messze lakott tőlünk, mindig kicsit más volt, mint mi. Legfőképp azért, mert igen szigorúan tartották. Az a hír járta róla, hogy sokszor megverik otthon, de az is lehet, hogy ezt már mi, gyerekek találtuk ki. Hozzá ritkán mentünk, mert tartottunk a szüleitől, különösen az édesapjától. Hatalmas ember volt, majd két méter és legalább százötven kiló. Öblös, nagy hangját, ha megszólalt, nem láttuk barátságosnak, vagy kedvesnek. Ritkán engedte velünk játszani a lányát, mondván, dolgoznia kell odahaza, sok a munka. Mi se voltunk elkényeztetett királykisasszonyok, de játszani szabad volt.
Ahogy múlt az idő, jöttünk-mentünk a világba, elkerültünk páran a nagyvárosba, én épp a fővárosba. Egy barátnőmmel laktam albérletben, aki pszichológiát tanult, ami nagyon imponált nekem.
Egyik hétvégén, amikor hazalátogattam, kiderült, hogy a busz, ami másnap visszavitt volna a közeli kisvárosba, hogy onnan mehessek tovább, nem indult. Tudtam, hogy nem késhetem le a csatlakozást, ezért valaki azt javasolta, szaladják át Olgáékhoz, és kérjem meg az apját, vigyen be a városba, máskor is szokott ilyesmit csinálni. A benzint meg álljuk. Ő volt a vasszigorral tartott lány. Így is tettem.
Az apja, János bá, hümmögött, majd beleegyezett. Ha becsukom a szemem, magam előtt látom az akkori önmagamat, amint őszi nap lévén egy térdig érő nadrágban és mintás harisnyában voltam, meg egy laza bőrdzsekiben, ami akkor menő viseletnek számított. Kora reggel gyorsan bedobtuk a hátizsákom, és már indultunk is. Anyám kikísért, és megbeszéltük, hogy jövök egy hónap múlva. Mobil nem volt, vezetékes igen, de azon se beszéltünk gyakran.
Ahogy elhagytuk a falut, egyszer csak János bácsi, akit gyerekkoromtól ismertem, a harisnyás combomra tette a kezét, és azt mondta, adjak neki egy csókot. Hadd ne mondjam, hogy semmi előjele nem volt a közeledésének. Előtte a városi életről váltottunk pár mondatot. Én lefagytam, és nem bírtam megmozdulni. Láttam az óriási kezét a lábamon, és az járt a fejemben, hogy ha megáll valahol, nekem végem. Akkora emberrel én el nem bírok. Nem volt kétséges az se, hogy a mozdulata szándékos volt.
Azt is hallottam róla, hogy komoly szívproblémája van, így nem is tudtam, hogyan reagáljak, nehogy nekem infarktusa legyen a végén. Eszembe jutott a pszichológus barátnőm, aki azt mondta, ilyen esetben beszéltetni kell a támadót, eszébe kell juttatni, hogy ismer, és hogy én is ismerem őt. Amikor meg tudtam mozdulni, a kezéhez nyúltam, és letoltam a combomról, majd folyamatosan a lányáról kérdezgettem. Gondoltam, csak rájön, hogy kiskoromtól ismerem őt és a családját.
Ekkor átnyúlt a vállamon, és húzni kezdett maga felé, hogy megcsókoljon. Én meg toltam el, miközben vezetett, és a szívproblémája lebegett a szemem előtt. Ekkor a legnagyobb szívdobogás és ijedelem közepette észrevettem, hogy a kézitáskám az összes pénzemmel, iratommal otthon maradt. Felkiáltottam, mire meglepődött. Elmondtam neki, mi a helyzet, hogy meg kell fordulnunk, mire szó nélkül visszakanyarodott. Azon a pár kilométeren csak szóban próbálkozott, a kezét nem vette le a kormányról, én azonban a hányinger és a remegés szélén lebegtem, mert nem értettem, hogy egy apám korabeli férfi, a szomszédlány apja, mit akar tőlem. Csak mondta, mondta, hogy csinos vagyok, és megcsókolna, mire beértünk az utcánkba. A házunk előtt kipattantam a kocsiból, befutottam, felkaptam a fekete kézitáskám, és csak annyit vetettem oda lüktető szívvel anyámnak, hogy János bá kikezdett velem. Anyám elsápadt, de már ott se voltam, reagálni se tudott érdemben.
Ha visszagondolok erre, fel nem foghatom, hogy akkor miért szálltam vissza a kocsiba, miért nem döntöttem úgy, hogy másnap megyek vissza. Ehelyett beültem, és csak mondtam és mondtam a magamét Olgáról, hogy szóval tartsam a férfit, aki ezek után nem próbálkozott többé. Hogy miként értem a városba, és hogy miért nem lett ebből nagyobb baj, nem tudom. Viszont anyám nem hagyta annyiban. Azonnal átrohant Olgáékhoz, és leordította János bá feleségét, aki döbbenten meredt rá. Azt kiabálta, hogy a lánya nem kurva, még ha a fővárosban is él egy ideje, mit képzelt az ura. Szegény asszony… El se tudom képzelni, mit érezhetett…De az is talány maradt a számomra, hogy mi vezérelt akkor, amikor egy ilyen elképzelhetetlen szituációban, ilyen döbbenetes történések mellett én vállaltam, hogy visszaülök, és kiteszem magam bárminek. Anyámat nem hibáztathatom, hiszen pár másodperce volt az egészre, fel se foghatta, mire én elszáguldottam megint otthonról.
Hogy János bá másodszorra miért állt le, nem tudom. Hogy számított-e a megállás nélküli karattyolásom, az se világos. Viszont azon túl, hogy a combomat simogatta és húzott magához, nem történt semmi, de bőven elég volt az a huszonéves női lelkemnek. Csak buszon kezdtem pityeregni utólag, és akkor se éreztem pontosan, mit úsztam meg. Nem mintha a tény, hogy egy idegen ember, aki azért ismert engem, fogdosni próbált, és ezt nekem el kellett viselnem egy fuvarért cserébe, egyszerű kaland lett volna.
Miközben ezeket a sorokat írom, beleborzongok…Vajon honnan volt bennem akkor annyi erő vagy netán ostobaság, hogy visszaszálltam a zaklatóm mellé? Az őrnagyalom azonban nagyon szerethetett engem, résen is volt, mert nem lett nagyobb bajom, bár az esetet soha nem felejtettem el. Később otthon nem beszéltünk róla, csak annyit, hogy anyám kiverte a balhét Olga anyjánál. Apám nem is tudott az egészről, mert ha kiderült volna, abból talán emberhalál lett volna. Így hallgattunk és felejtettünk…
