A ’40-es éveket idéző kávéház épp a város központjában állt, benne pedig a világ össze kávéját megkóstolhatta, aki betért. Ráadásul a a tulajdonos, Ildikó egy feltűnően ragyogó mosolyú, harmincas évei vége felé járó nő volt. Az idő nagy részében ő szolgálta ki a vendégeket, egy pincérnőt kellett csupán felvennie a hétvégékre.
Zárás előtt negyed órával Ildikó már bőven nekilátott a bevétel elszámolásának. Odakint mintha dézsából ömlött volna a víz – a kisváros lakóit ismerve tudta, ilyenkor mindenki behúzódik a meleg otthonaikba. Elégedetten felsóhajtott – egy igazi, pihenős hétvége elé fog nézni. A férje addigra talán már meg is érkezett a boszorkányhoz (Ildikó magában csak így hívta az anyósát). Két nap egyedül, egy üveg vörösbor, egy kád habfürdő és néhány régóta olvasásra váró könyv társaságában. Kívánhatna többet?
Az ajtó elé rakott szélcsengő kedvesen felcsilingelt – Ildikó magában elkáromkodta magát, miközben a munkából fel sem pillantva épp a kétezres köteget számolta. Ha szerencséje van, csak valami sietős alak ugrik be csupán egy elviteles cappuccinoért. Ha nem, akkor egy tinédzserbanda fogja az őrületbe kergetni.
Az ajtóban egy teljesen átázott, fekete szövetkabátos férfi jelent meg. Sötétbarna hajából ömlött a víz, mégis nyugodtan viselte, hogy egy zsebkendőnyi száraz folt sem maradt a ruháján. Középkorúnak tűnt – talán a negyvenes évei derekán járhatott. Félszegen Ildikóra mosolygott.
A nő érezte, hogy a gyomra bukfencezik egyet. Ezt komolyan egy mosoly váltotta ki belőle? Egy olyan férfitól, akivel két másodperce találkozott? Zavarában a fogasra mutatott.
– Ott… oda tudja felakasztani a kabátját. – hebegte. – Ott a sarokban pedig a a radiátor szinte szaunaként működik. Mit kér?
A férfi sokat sejtetően újból elmosolyodott. Ildikónak meg kellett kapaszkodnia a pultban, hogy egyenesen, nyugodtan tudjon állni.
– Két Latte-t kérek tejjel. Már ha maga is szereti.
Nem ez lett volna az első eset, hogy az egyik vendége megpróbál kikezdeni vele. Itt viszont más volt a helyzet. Valahogy olyan természetesnek tűnt, hogy meghívta. Mintha már ismerte volna valahonnan. És mégis, amikor leült a férfivel szemben, a sarki kétszemélyes kisasztalhoz, a szíve a torkában dobogott.
Egyébként sem helyes, amit tesz – hiszen az ujján ott díszelgett a karikagyűrű – bár ezt inkább most bilincsnek érezte.
Tekintete lopva átsiklott a férfi ujjain. Sejtette, hogy egyedülálló.
Megtudta, hogy az építész, elvált, épp a nővére családjához utazik látogatóba. Kellemesen mély, búgó hangja magával ragadta Ildikót, és azt kívánta, bárcsak örökké erre a hangra ébredhetne. Az arca pedig… határozott, de mégsem szigorú. A sötétbarna, jóformán fekete szemeiben egy olyan világ rejlett, melyet Ildikó szíves-örömest felfedezett volna. De mindjárt el kell engednie őt. Hisz csak átutazóban jár erre, ő pedig hamarosan zár.
Hajnali kettőig beszélgettek – Ildikó már nem is számolta a közben elfogyasztott presszókávékat és cappuccinokat. Azelőtt sohasem érezte ezt, még a férjével sem: ezt a férfit az ég küldte neki ide. A beszélgetéssel töltött órák alatt Ildikó eldöntötte azt, amit igazából már az első perctől fogva érzett.
Ő ezzel a férfival fog élni. De ezt már legbelül mindketten tudták.
Mindez már két éve történt – Ildikó pedig azóta is ezt tarja élete legjobb döntésének. Attól a naptól fogva már tudta, milyen őszintén, belülről mosolyogni, és nem csak a vendégeknek villantani valami ál-grimaszt. Még a léptei is könnyebbek lettek. Kivirágzott a világ.
