Nem új dolog kijelenteni, hogy a legtöbb szülő, amikor elköszön reggel a gyerekétől, már nem azt mondja, hogy figyelj oda, legyél jó, hanem hogy legyen szép a napod, érezd jól magad. Ezzel nincs is semmi baj, csak a szép nap igen tág fogalom, és az iskolaidő 6-8 órás időtartama alatt nem érezheti magát mindig jól egy gyerek. Persze, hogy lesznek súrlódások, kellemetlen helyzetek, mert az iskola olyan hely, ahol számonkérnek, feleltetnek, dolgozatokat íratnak, nem beszélve a barátokról, akik nem mindig kedvesek és önzetlenek. Olykor lecserélnek, másokkal smúzolnak a hátad mögött szemétkednek, és ezeket nehéz elmondani egy olyan kérdésre válaszolva később a szülőnek, hogy milyen napod volt.
Milyen? Jó és rossz egyben. Jó volt ezért és ezért, de rossz…No, itt akad el a legtöbb gyerek, mert tudja, hogy a szülő az adott szituációkat nem érti, nem érzi, és vagy semmiségnek tekinti a bánatát, vagy meg se hallja. A legrosszabb az, hogy a legtöbb gyerek nem is tudja szavakba foglalni az érzéseit. Nem képes megfogalmazni, ami benne van, mert saját maga se érti. Így tényleg nem könnyű válaszolni a szülőnek. Szidni, ócsárolni lehet a többieket, csak nem vezet sehová, ahogy a tanár befeketítése sem.
Hazafelé menet a kocsiban, vagy ebéd készítése, tálalása közben is lehet jókat beszélgetni, ha a szülő vevő rá, no meg akkor, ha a gyerek valóban meg akar és tud nyílni. Ahol több testvér van, erre sokkal nehezebben adódik lehetőség. Mégis kérdezhetünk olyasmiket, ami elindít egy jó beszélgetést. Pl. Kivel játszottál ma a szünetben? Volt-e valami, ami nagyon bántott? Nevettél-e ma sokat? Csináltál-e olyasmit, ami nagyon nagyon tetszett? Szerinted, ez a nap hányas lenne, ha te lennél a tanító néni vagy a tanár?
Ha nagyobb a gyerek, akkor biztosan nem a játék a legfontosabb neki a szünetekben, hanem a társas kapcsolatok ápolása. A fiúk, lányok már egymást figyelik, fontos nekik, mit látnak, hallanak, a barátaik mellettük vannak-e, vagy hogy összetalálkoztak-e a folyosón a pillanatnyi „nagy szerelmükkel”. Ezért irányított kérdéseink szülőként nem lehetnek sablonosak, nem vonatkozhatnak csak a tanórákra és az ebédre, hanem bele kell csapni a közepébe, még akkor is, ha a kamasz lerázna.
Megbeszélhetjük azt is, hogy alapszabály a családban, hogy a hazafelé úton pl. nem szabad telefonozni. De a szülőnek sem, hanem beszélgetni kell, és ez vonatkozik a tinire is, aki ezt utálni fogja, sőt be is zárkózhat, nem beszélve az utálatról, amit a szülő felé érez amiatt, hogy nem mászhat bele a telefonjába. Mégis idővel, ha nem engedjük meg, hogy tiltakozása miatt szótlanná váljon, vagy csakis a barátai létezzenek a számára, mi pedig bankautomataként funkcionáljunk, akkor eljöhet az az időszak, amikor a kérdéseink nyomán lejjebb ereszkedik a tüskés pajzs, és kikukucskál majd egy gyerek, aki nem tudja eldönteni, hogy kicsi lenne újra, vagy épp felnőtt. Megkérdezhetjük, hogy csinált-e aznap valami szokatlan dolgot, ami örömmel töltötte el? Vagy nevetett-e sokat, és ha igen, min? Voltak-e olyan kihívások a nap folyamán, amelyekben jó volt, vagy épp kudarcot vallott? Volt-e kedvenc része a napnak, és ha igen, akkor hányasra értékelné? Van-e esetleg olyasmi, amit szívesen elmondana, de eddig nem tette? Tudunk-e segíteni neki valamiben, ami neki fontos? Bántotta-e valaki úgy, hogy nagyon fájt a szíve? Érezte-e pocsékul magát, mert valaki undok volt vele? ha igen, mit mondott vagy tett?
Ezekre nem fog azonnal gyönyörű körmondatokban válaszolni, de ha látja, hogy érdeklődésünk nem felszínes, ha nem kapkodunk a telefonunk után, ha nem vesszük fel, mert hív valaki, és csak rá koncentrálunk, akkor eljön majd az az alkalom, amikor megered a nyelve. Már, ha valóban kitartóak vagyunk, és nem játsszuk el, hogy képesek vagyunk őt megérteni.
A gyereket mindegy hány éves, nem lehet átverni. A világ összes csúsztatott kérdése, vagy legjobban kitalált faggatása se fog semmit se érni, ha nem érzi mögötte, hogy apja vagy anyja tényleg tudni akar róla. Ha elkalandozunk, fél szemmel a telefont lessük, mert fontos üzenetet vagy hívást várunk, akkor elveszíthetjük a jól felépített munkát, amelyen hónapokon át dolgoztunk. Valljuk be, igen ritka az az esemény, amit nem tudunk fél órával később meghallgatni, nem beszélve a hírről, pletykáról. Ha akad ilyen, akkor nyugodtan megmondhatjuk, hogy ez valóban fontos, fel kell vennünk, el kell intéznünk, de ha ez gyakorivá válik, akkor értelmét veszti az érdeklődésünk: Úgyse érdekel, amit mondok! Te nem figyelsz rám! Folyton a munkáddal törődsz – mondatok ékesen mutatják, hogy hibázunk.
A jó szülő ismérve a kitartás, a következetesség és a kitartás, a szeretet és a feltétlen elfogadás mellett. Rajtunk áll, tudjuk-e alkalmazni a fenti módszereket, vagy dühösen közöljük, hogy mi próbálkoztunk, de semmi értelme nem volt. Dehogynem! A gyerek látta, mi és ki a fontosabb nekünk.
Kép forrása: Pinterest
