A csoda benned van

„Életed rendbetételének belülről kell fakadnia. Nem kell másokra várnod, hogy életedet ráncba szedjék. Amint mozdulsz, a világ is mozdulni fog.”  Andrew Matthew

Sokszor érzem úgy, hogy minden összeesküdött ellenem. Ha végre valami jó történik az életemben, akkor az biztosan túl gyorsan tűnik el, és mindig jön helyette valami, ami örömömet szomorúsággá változtatja.
Olyan érzésem van, mintha egy sakktábla játékosaként funkcionálnék, de nem a vezér, a futó vagy a király szerepét játszom, hanem az elsöpörhető kis gyalog vagyok a saját játszmámban.

Nem értem a dolgok miértjét, hiszen igyekszem, megteszem, amit elvárnak tőlem. Jó vagyok figyelmes, segítőkész és mégsem változik semmi körülöttem. Bezzeg az áskálódók, a becstelenek, akik olcsó kis játszmákban nyernek nap, mint nap, ők elérik céljaikat.

Gyakran hiszem, hogy nem éri meg jónak lenni.

De jónak lenni mindig jó. Nem csak a mesékben, ahol biztosan jár érte jutalom. Talán az én mesémben is megkaphatom majd, csak lehet, hogy nem akkor és attól, akitől szeretném. Talán olyantól, akire álmomban sem számítok.

Olykor elhiszem, hogy nincs számomra esély, elvesztek az álmaim, hogy valahol az idő óceánjában eltűnt az az ember, aki elhitte egykoron, hogy a tenger vizét is képes kiskanállal kimerni. De az az ember él, és az én vagyok.

Reggel, ha felébredek, ritkán gondolom, hogy micsoda öröm kinyitni a szemem.  Csak azért, mert élek… Mert új nap kezdődik és ezen a napon újabb esélyt kapok, hogy változtassak valamin. Legfőképpen önmagamon.
A forrás, a lehetőség belül van. Önmagamban.

A világon a legnagyobb ostobasága mástól várni, hogy segítsen rajtam. Mástól remélni, hogy majd boldoggá tesz. Miért tenne? Nem az a feladata. Neki az a dolga, hogy a hogy a szétszórt köveket elhordja, hogy majd  saját életének szekere könnyen gördülhessen tovább. Én meg elvárnám, hogy ne ezzel törődjön?! Sőt, éppenséggel csak velem, mert én általa leszek jó, boldog, azért mosolygok, mert ő mosolyog? Ha mindez nem következik be, akkor csalódott leszek, netán szemrehányásokkal illetem?.

Vajon honnan van bennem a merészség, hogy másokat hibáztassak?  A kétségbeesés teszi? A gyengeség? Azt remélni, hogy mások által lehetek új ember, egyszerűen butaság. Minden erő, elszántság bennem van.
Olyan vagyok, mint egy szép, ünnepi levesestál… Merítenem kell magamból, mert a finomságok a tál alján vannak, csak én a merőkanalat vizsgálgatom ahelyett, hogy végre a tál aljára kotornék…
Mi az, ami visszatart? A gyávaság, erőtlenség, a félelem, no meg a kényelem? Másokra helyezni saját életünk köveit könnyebbnek tűnik?

Lassanként észre kellene vennem, hogy minden napom maga a csoda. Hogy aranytálcán kapom az újratervezés lehetőségét. Szól a GPS-em, hogy nem jó irányba fordulok, és minden nap lehetőségem van újratervezésre. Ideje felismernem magamban a hangot. Ott lüktet belül, ha nem nyomom el. Mások nem adnak, nem adhatnak nekem nyugalmat, boldogságot, erőt… Csak én önmagamnak.

És tényleg több van bennem, mint hinni merem. Csak a félelmet kell elhessegetni! Az életnek akkor lesz értelme, ha úgy élek, ahogy megálmodtam.  Ha igyekszem úgy élni. A legfontosabb, hogy ne mások álmát éljem!

Álmodnom kell egy világot, amelyben otthon vagyok. Már tudom, hogy keserves lenne egy sötét reggelen azzal a fájó kérdéssel ébredni, létemnek mi értelme volt. Ennél kevés szomorúbb dolog van!

Értelme mindig van. És nekem tudnom kell, mi az! Rajtam áll!

fotó: Pinterest