Utált elmenni azon a környéken. Mindig elszorult a gyomra, ha arra gondolt, hogy ott, az egyik ház egyik emeletén volt a kis zuguk. Ahol megállt az idő, ahol ki lehetett beszélni titkokat és meg lehetett valósítani mindent, amit otthon nem.
Majdnem egy éven át. A férje, és a szeretője, akit ő amúgy még ismert is a sarki boltból. Nem is tudta, mi lett volna jobb… ha nem derül fény semmire, és a férje egyszerűen csak lelép mellőle… vagy így, hogy egy napon fogta, és minden titkát ráönötte: kezdjen vele, amit akar.
Amikor kiderült, hogy a légyottokat a családi fészkükhöz közeli kis garzonban oldották meg, és volt olyan is, hogy ő épp akkor, épp arra sétált a legkisebbet babakocsiban tolva, hogy hazahozza a nagyobbat, azt hitte, hogy ezt a fájdalmat már nem is lehet elviselni. Az orra előtt zajlott minden, ő meg túl naiv, túl fáradt és túl vak volt. Attól a naptól kezdve tudatosan kerülőúton ment az oviba, iskolába. Legszívesebben el is költözött volna, de nem tehette meg: hat évnyi otthonlét a gyerekekkel teljesen kiszolgáltatottá tette anyagilag.
A válás után rendszeresen kapta a gyerektartást, és el is helyezkedett egy másik kerületben egy multinál, mégsem vitte rá a lélek, hogy ennyi változtatás után még el is költözzön a házból. Így csak rótta a kerülőutakat, tudatosan kerülve a társasházat, amely olyan orvul rejtegette volt férje és a szeretője titkos, tüzes fészkét.
Olyan erősen próbált megszabadulni az emlékektől, hogy amikor kiderült, hogy a gyereket éppen “oda” kell vinnie egy spéci vizsgálatra, szinte felkiáltott: Hát, oda biztos nem! A gyermek tanárnője nem tudta mire vélni a heves ellenállást, de nem volt ideje rajta kattogni – ő leírta, hova kell vinni a diákját, és ennyi, anya meg majd megoldja valahogy…
A vizsgálat napján felnyalábolta a gyerekeket, és nagyot sóhajtva, remegő kézzel elindult a lakópark egyik hátsó épülete felé. A kis váró hangulatos miliőjében volt ideje megnyugodni, és a gyerekeket is lefoglalni.
Mire összerendezte az érzelmeit, már nyílt is az ajtó: az assisztens szólította a fiát. Az orvos valahonnan ismerős volt neki, mondjuk úgy egy kis tokával és egy szemüveggel korábbról. A férfi azonban rögtön a nevén szólította: Nóra, te semmit sem változtál a gimi óta!
Na, azért ez nem volt teljesen igaz, főleg a válás pakolt rá vagy tíz évnyi terhet, ennek ellenére elégedetten és megkönnyebbülve mosolyodott el. Zoltán hamar befejezte a vizsgálatot, majd faggatni kezdte. Csak onnan tudták, hogy picit többet beszélgettek a kelleténél, hogy a gyerekek kimentek a váróba tévézni, és egyre hangosabban vitáztak. A jegygyűrűk és a családnevek óvatos, és gyors lecsekkolásával mindketten biztossá váltak abban, hogy nem tilosban járnak: két elvált ember beszélget egymással.
– Azt hittem, a környéken laktok, azért jöttetek el éppen ebbe a rendelőbe – puhatolózott Zoltán.
– Nos, igen. A környéken, csak… de ez egy hosszú történet – pirult bele a nő az elharapott mondatba.
– Szívesen meghallgatnám egy kávé mellett. Felhívhatlak holnap?
Kedvesen összenéztek, és mindketten tudták, hogy nincsenek kerülőutak: akiknek találkozniuk kell, azok találkozni is fognak.
fotó: Pinterest
