Mostanában reggelente, amikor megpillantom magam a fürdőszoba kissé magasra helyezett tükrében, mindig ugyanazok a gondolatok jutnak eszembe. Kétféleképpen látom magam. Az egyik énem azt mondja, örülj, hogy itt vagy, elvégre felébredtél, ahogy pirkadt, rotyog a kávéd, nem fáj semmid, legfeljebb néha a térded és a derekad, de az mondjuk nem számít, hisz nem vagy kórházban. Nézheted magad, és ha nem fedezel fel újabb ráncot, ha nem látod, hogy a szemed alatti karikák mélyültek, akkor nincs nagy baj. És tényleg, mondom gyorsan, hiszen ülhetnék egy lepusztult kórház folyosóján kemora várva, vagy zokoghatnék összekuporodva magányosan és éhesen egy kihűlt szobában.
A másik énem viszont az előbbinél is jobban megretten, mert a tükörből anyja néz vissza rá. Ahogy múlik az idő, egyre inkább anyám tekintete mered rám, és könyörtelenül megmutatja nekem, hogy hiába csinálok bármit, olyan leszek, mint ő. Nem számít a kollagén, a hyaluron, a drága krémek sora, amik botoxhatást ígérnek, nem történik semmi. Öregszem, és nem mondhatnám, hogy ez így van jól.
Gyorsan megtörlöm a tükröt, hátha csak a pára torzít, ám a kép kiélesedik, és azzal szembesülök most már teljes valómban, hogy aki visszanéz rám, az tényleg nem én vagyok. A hajam vörös, anyámé barna volt, az enyém se lenne más festés nélkül. Barna szemem sarkában éppúgy rezeg a szarkaláb, ahogy neki, és ha nevetek, kilátszik az ínyem. Neki nem volt foga ötven felett, csak egy pár alul, nekem még megvannak, és vigyázok is rájuk, és ez fontos, mert ha nem vigyázok, átalakulok. Gyorsan átgondolom, mi az, amin még változtatni tudok, hogy ne legyek ő, de már alig maradt valamim. Talán a hitem maradt meg még nekem. Nem istenben, inkább a jóban, mert ha nem hinném, hogy vannak, akik még értékesek, akiknek számít a másik, akkor valószínűleg elsorvadnék, ahogy ő.
Amikor öregszik az ember, sok dologtól el kell köszönnie. Az egyik a szerelem, mert bár azt még érezni lehet, de hogy érzi-e még valaki irányomban, nem tudom. Vajon a testiség utáni sóvárgás is elmúlik idővel? A legtöbb nő nem a hancúrra, hanem a simogatásra ás a gyengédségre vágyik egész életében, de megkaphatjuk-e még, ha lassan nem lesz senki, akinek kedve lesz megérinteni öregedő bőrünk?
Vajon mikor kell abbahagyni az ábrándozást a sosemvolt igaziról, a szenvedélyes életről és a bennünket értékelő királyfikról? Vagy már régen nem szabadna ilyesmire gondolnom? A tükör, amire azt mondják, nem hazudik, valóban könyörtelen. Nem nyugtat, és még véletlenül se akar becsapni, ahogy én olykor magamat. Hogy be kell-e? Igen. Ha nem hazudnék, nem tudnék az maradni, aki vagyok. Ahogy a lélek is hazudik a testnek, mert elhiteti vele, hogy annyi éves, ahánynak érzi magát. Ó, én végtelenül bolond lelkem! Miért teszed ezt? Nem arra tanítottak, köztük jómagam is, hogy hazudni nem érdemes, mert tudod, a sánta kutya esete forog majd fenn… Hányszor hallottad vagy mondtad, hogy az igazat és csakis az igazat akarod hallani, mert gyűlölöd a hamis szókat? Már ez sem volt igaz. Mindig, mindenkor arra vágytál, hogy legyen valaki csak egyszer egy héten, egy hónapban, aki elhazudja neked, hogy az vagy, aki voltál: szép, kedves és odaadó. Te meg elpirultál, mert tudtad, hogy szavai mögött nincs valóság, mégis jólesett.
Anyám hallgat a tükörben, és ez jó. Nem mondja, hogy menekülj, legyél több, annál, ami lehetnél, mert már nem ez a fontos. Az vagy, aki vagy, azzá lettél, akivé lehettél. Mégse könnyű elköszönni az időtől, amin nem változtathatsz, és már nem is perget előtted oly sok homokszemet. Hogy még mi vár rád? Az, amit elhitetsz magaddal: nyugalom vagy félelem, magány vagy alkalmazkodás?
Az öregedés nem olcsó játék, amelyben csalunk egy keveset, és a végén előfordul, hogy nyerünk. Már az is nyeremény, hogy élünk, hogy a tükör nem szól vissza, és a félelmeink nem öntenek ránk szurkot, hogy merevre kössenek a talajhoz, amelyen állunk.
Elfordulok, anyám eltűnik, maradok én, és amikor meghallom, hogy kész a kávé, van erőm mosolyogni. Itthon vagyok, jól vagyok, csak nem akarom észrevenni? Istenem, nincs más választásom.
Kép forrása: Pinterest
