Kábultan szédelgett ki az ajtón. Üres volt teste, lelke, de legüresebb a múltja lett. Pedig nemrég telt meg halott titkokkal, mégse érezte, hogy jól van ez így. Mi lett volna jó? Nem biztos, hogy szüksége volt ezekre a titkokra. Már nem gondolt úgy magára, anyjára, mint egy ismerősre, akinek nagyjából sejtette, mi van a lelkében.
Honnan gondolhatta egy pillanatig is, hogy ismeri önmagát, az addigi életét, vagy az élete előtti időszakot? Az egész nem ködös volt, mint egy novemberi reggel, hanem sötét és reménytelen, ahogy egy téli nap esteledvén sárba zuhan a nap.
Felvillant előtte apja képe, akire nem tudott másként gondolni, mint szeretettel. Eszébe jutott, hogy kamaszként hányszor haragudott anyjára, akinek gonoszkodó megjegyzései mindenkire sebet égettek. Még szánta is apját, aki nem szólt semmit, ha kapott egy-egy döfést. Úgy érezte, gyenge és gyáva, bezzeg ő mindig szembeszállt anyjával.
Nem tudta, nem tudhatta, hogy miért hallgat a férfi, miért nem kiabál vagy támad vissza.
Az az ember annak tudatával élte le az életét, hogy gyilkos. Ezt hallhatta folyton, és ha egyszer-egyszer ki is állt volna magáért, valószínűleg elég volt neki egy emlékeztető pillantás.
Zorka ebben nőtt fel. A férfiakat nem becsülte sokra, hiába hitte, hogy szerelmes, hetek alatt kiismert mindenkit és már el is ment a kedve tőlük.
Rolandot sem tudta elfogadni. Talán igyekezett, talán volt benne annyi, hogy próbára tegye önmagát, vagy a férjét, de ez a szeretet felületes volt és átlátszó.
Még az is eszébe jutott, hogy a szeretkezés milyen sokszor fájt neki. Nem tudta elengedni magát, és a teste görcsben maradt. Volt, hogy elsírta magát a szex után, de csak titokban, a fürdőszobában, amikor erőszak áldozatának hitte magát, pedig önként, lelkesen ment bele.
Szegény Roland nem tudott semmiről, csak értetlenkedve pislogott rá, aztán elfordult az ágyban és pillanatok alatt elaludt.
Sose beszélték meg, miért nem jó együtt. Volt, hogy eljátszotta az orgazmust.
Bízott benne, hogy a férje még nem ért haza, és kicsit sírhat egymagában. Sajnálhatja önmagát, anyját és elvesztett testvérét is. Kellett ez a látványos önsajnálat, mert értelmet adott fájdalmának.
Szerencséje volt. A lakásban csak a csend ült, és némán várakozott rá a sötétség.
Nehezen eredtek el a könnyei. Miután kisírta magát, megszületett benne a döntés. El kell válnia, ő ezzel az emberrel nem lehet boldog. Már nem tudja átadni neki magát a vele való életnek, mert az emlékezés keserű téglái falat raktak közéjük. Roland nem tehetett semmiről… Mégis el kell engednie, mert nem akar neki rosszat. Hadd legyen neki valakije, aki megajándékozhatja egy kisfiúval. Mindig arra vágyott. Ezt nem veheti el tőle.
Amint végiggondolta elhatározását, meghallotta fordulni a kulcsot a zárban.
– Zorka, itthon vagy? – szólalt meg férfi és ledobta a kulcsot az előszobaszekrényre.
– Igen – válaszolt alig halhatóan.
– Már hívtalak, de nem vetted fel.
– Anyámnál voltam, valószínűleg lemerültem.
– Aha – mondta a férfi, de nem lehetett tudni, hogy elhiszi-e vagy csak ráhagyja.
– Kérsz enni?
– Nem, ettünk pár falatot. Anyád hogy van?
Zorka felnézett. Még sötét volt odabenn, Roland az előszobában szöszölt valamivel. Nem látta őt, nem tudta, hogy sírt.
– Ahogy mindig – mondta egykedvűen.
– Miért ülsz a sötétben? Baj van?
Válasz nem érkezett.
– Tudod, el kell valamit mondanom…
Van valakije, gondolta az asszony. Most fogja bevallani, és ez fájni fog neki. Már tudta előre.
– Ne kapcsold fel a villanyt, légy szíves! Gyere azért be, ne álldogálj ott!
A férfi nehezen mozdult. Mint akinek nem esik jól a másik közelében lenni.
Aztán mégis előrelépett, és valóban nem kapcsolta fel a lámpát, csak lerogyott a kanapé szélére. Messzire a feleségétől.
– Mondd! Hallgatlak…Gondolom, el akarod mondani, hogy találtál egy szeretetőt magadnak…
Roland hallgatott.
– Nem találtam – felelte nagy sokára. – Ti, nők, másra se tudtok gondolni.
– Akkor?
– El akarok válni. Nem vagyok boldog melletted.
Zorka szája elé kapta a kezét és hirtelen nem is tudta, sírjon-e vagy nevessen.
Milyen furcsa, hogy egyszerre jutottak erre a pontra!
– El akarsz válni? – ismételte meg. – Rendben.
– Nem tudom, mit mondjak…Nem jó így nekünk. Én nem ilyen életet akarok élni.
– Megértelek.
– Ne hidd, hogy nekem olyan könnyű. De beláttam, hogy nem megy együtt!
Az asszony hallgatott. Mit mondhatott volna, amit a férfi nem tudott?
– Igazad van…
– Megérdemlünk még egy esélyt. Nem vagyok rossz emberek.
– Nem, csak nem illünk össze.
A férfi felállt és azon töprengett, meddig érdemes folytatnia a beszélgetést.
– Elköltözöm nem sokára…Csak albérletet kell keresnem.
– Jól van. Én nem utállak ki innen, akkor menj, amikor jónak látod.
– Köszönöm, Zorka.
– Én is köszönöm.
– Mit köszönsz?
– Hogy nem gyűlölsz.
– Honnan tudod, hogy nem gyűlöllek? – kérdezett vissza a férj.
Zorka megint hallgatott. Igaza volt. Nem tudhatta.
Vége
Kép forrása: Pinterest
