Hetek múltak el eseménytelenül, míg Réka megtanulta a sminkelés minden fortélyát. Egy-egy videóban beszélt is róla, és megmutatta a változást önmagán. A közösségi média felhördült, és egyre többen kezdtek pozitív visszajelzéseket írni neki. Nehéz volt elhinnie, hogy az embereket kezdi érdekelni, amit csinál. A legjobb viszont az volt, hogy lassan megnőtt az önbizalma.
Mindezzel egy időben megérkezett az otthonba az első adomány, ami kisebb vagyonnal ért fel a fenntartó számára. Mi történik itt, töprengett hosszan, mert azt se lehetett figyelmen kívül hagyni, hogy Klára megjelenésével megváltozott az élet odabent.
A körülmények olyanok voltak, amilyenek, csodát nem lehetett várni, de a hangulat mintha átalakult volna.
Klára tudott nevetni, és ezt nem titkolta. Ő maga is kinyílt, pedig eleinte gyűlölte még a gondolatát is annak, hogy a dohos falak között kell élnie. Öregség szaga van mindennek, jegyezte meg az első napokban, ami vicces volt, hiszen a hely éppen azok lakhelye volt, akik ezt a szagot árasztották. Kilencven múlt, de olyan pedáns és tiszta volt, hogy csodájára jártak. Mindig babaszappant vagy tusfürdőt használt, és a hajából levendula parfüm illata áradt.
Voltak, akik udvarolni akartak neki, de hárított. Közel a százhoz senkinek nincs szüksége férfira, mondogatta. Ugyan mit kezdhetne velük? Aki annyit élt már, mint ő, annak a bókok nem számítanak, beszélgetni pedig bárkivel tud, akivel akar. Réka igazat adott neki.
Közben ő maga látványosan változott. Nemcsak a sminkje miatt, hanem mert egy-egy mutatós ruhadarabot is kapott Klárától, amit a netről rendelt neki. Tagadhatatlanul jó érzékkel választott neki bőrdzsekit, blézert vagy cipőt. Olyanná lett számára, mint egy tündérkeresztanya. Fürdött a kedvességében, és nem tudta, hogyan hálálja meg neki. Pedig az asszony csak egyet kért tőle: a sminkelés tudományát fejlessze mesterfokra. Ennek igyekezett eleget tenni, bár nem érezte, hogy jó úton halad.
Egyik szerdán be kellett mennie az adóhivatalba. Kivett egy nap szabadságot, és igyekezett azon a májusi napon úgy járni-kelni a városban, hogy hamar végezzen. Látta, hogy erősen borul. Hatalmas fekete felhők takarták a napot, ami még küzdött velük, de érezhetően vesztésre állt. Sugarai azonban ki-kikapaszkodtak, amitől a város misztikus aranyfénybe öltözött.
Szerette a vihar előtti égboltot, a vibráló feszültséget, ezért nem sietett hazafelé. Leszállva a villamosról megcsodálta a virágzó gesztenyéket, beleszagolt a tavaszba, és hosszú évek óta először boldog volt. Tudta, hogy nincs egyedül a világban, van, aki szereti, aki törődik vele. Klára barátnője, anyja, nagyanyja lett egy személyben, és ezért hálás volt a sorsnak.
A repedezett járda szélén itt-ott pitypangot vett észre, és a százszorszépek is megmutatkoztak a parkban, amelyen áthaladt. Álmodozásából az első dörgés ébresztette fel. A villámot nem látta, de a robaj akkora volt, hogy szíve kihagyott egy ütemet. A fák hajlongani kezdtek a feltámadó szélben, amikor hirtelen eszébe jutott, amit az asszony mondott neki. A viharról és az eltávozásról. Ez a vihar éppen olyan volt, amilyenre várt. Olyan gyorsan döbbent rá, hogy eljött az a pillanat, hogy levegőt se tudott venni másodpercekig. Megfordult, és rohanni kezdett vissza a villamoshoz. Akkor már hatalmas cseppekben kezdett esni, és csattogott az égbolt megállíthatatlanul. A villamos nem jött, helyette meglátta a buszt, ami az otthontól pár saroknyira tette le. Mégis mire odaért, bőrig ázott. Az ég fekete lett, mintha el akart volna nyelni a napot. Tudta, hogy Klára el fog menni. Ahogy kívánta. Csak egyért imádkozott: láthassa, mielőtt útra kel.
De elkésett. Ekkor már úgy ömlött, mintha dézsából öntötték volna, de nem érdekelte, amikor megállt Klára szobájának ajtajában, és az ágyon fekvő asszonyt nézte. Már nem élt. Elalhatott. Egy fehér papírlap hevert a lábánál, amelyre ennyi volt írva: aztán szép legyek! Réka bólintott. Becsukta az ajtót, nem szólt senkinek a halál újabb vendégléséről.
A fiókhoz nyúlt, és kiszedett belőle mindent, amire szüksége lehetett. Puha, gyengéd mozdulatokkal festette élethűre az asszonyt, aki élete utolsó napjaiban közel engedte őt magához. Szép lett, talán szebb, mint valaha, nem lehetett tudni, csak megfiatalodott, és résnyire nyitva maradt szája sarkában mintha földöntúli mosoly ült volna.
A vihar lassan elvonulni látszott, és a nap is újra kisütött, mire befejezte. Elégedett volt. Klára úgy nézett ki, ahogy mindig: gyönyörű vonásait nem járta még át a távozás fuvallata. Szebben nem is zárulhatott volna az élete.
Visszapakolt mindent a helyére, majd elindult az igazgatóhoz bejelenteni, hogy valaki megint betölthetetlen űrt hagyott maga után ezen a bolygón.
Vége
Kép forrása: Pinterest
