„A hazugság egy ideig rejtve maradhat, de el is áshatjuk jó mélyre, de egyszer egy nagyobb eső is kimoshatja lelkünkből a hamis szavakat és tetteket. Én nem akarok ásni.”
A sorozat többi részét itt olvashatod
Csak ülök a kocsiban és bőgök. Nem tudom, mennyi idő telik el, de végtelennek érzem a perceket.
Már tudom, hogy nincs mire várnom, nem kell tovább gondolkodnom. Én ezzel a teherrel nem tudok élni. Azzal sem, hogy netán valaki megzsaroljon, vagy olyasmire próbáljon rávenni, mint az a nyomorult Zsolt.
Minden óra, amelyet ebben a lelkifurdalásban éltem meg, duplán fáj. Szeretem Mátét és tisztelem annyira, hogy nem fogom kitenni mások gúnyolódásának.
Tudom, hogy beleroppan. Tudom, hogy gyűlölni fog, de már mindegy. A tények változatlanok, és én már egy perccel sem akarom tetézni a baj. Egyetlen egy érdekel: ne mástól tudja meg, mert az még nehezebbé teszi számára a helyzetet.
Eszembe jut a leánybúcsús délelőtt, amikor a Fő téren viháncolunk, amikor mindannyian sebezhetetlennek és királylánynak éreztük magunkat. Persze én legfőképp, mert menyasszonynak lenni nem mindennapos dolog.
Melyik kislány ne játszaná el, hogy jön érte a királyfi, vagy ha nem is a királyfi, de a fehér ruha gondolata egy lányt se hagy nyugton? Genetikailag kódolva vagyunk a ruhát illetően. Annyira bűvös, annyira csodás, hogy mindenki magára akarja ölteni. Nem értem, hogy azon az estén én miért nem gondoltam erre.
Szüleim minden pénzüket beleadták ebbe az esküvőbe. Hónapok óta másról se beszélünk, mást se teszünk, mint a nagy napot tervezgetjük. Én meg egy héttel előtte teszek róla, hogy romba dőljön minden álom.
Magam előtt látom Mátét, aki magas és jóképű, amint fantasztikus öltönyében vár rám az oltárnál. Látom szemében a fényt, a reményt, hogy kettőnk útja végleg összefonódik.
Az, hogy csalódni fog bennem, nincs benne a pakliban.
Erről nem szólnak a mesék. Hófehérke nem vallja be a hercegnek, hogy volt már előtte is egy-két könnyed kalandja a kastélyban, amikor unatkozott. Hamupipőke meg nem csodálkozik, hogy a királyfi csak vele táncol a bálban, aztán meg azon sem, hogy másnap nem ismeri fel.A mesékben minden egyszerű. Pár kitérő, próbatétel, lekaszabolt sárkányfej, vagy egyéb halál után mindig van gyógyfű, varázslat vagy tündérkeresztanya, aki elintézi a dolgok pozitív végkifejletét.
Nálunk egyik sincs. Vagyok én, aki idióta voltam, és van a királyfi, aki gyanútlan, nem küzd a sárkánnyal, mert a sárkány én magam vagyok.
Letörölgetem a könnyeim, és elfordítom a slusszkulcsot. Nem indul a nyavalyás. Nekifutok újra, de semmi. Talán az égiek nem akarják, hogy Mátéhoz menjek? Miféle ostobaság ez? Várok, bőgök megint. Aztán írok egy üzenetet, hogy még véletlenül se tudjam meggondolni később magam.
Máté annyit ír vissza, hogy még nincs otthon, berohant a céghez, mert nem boldogulnak nélküle. Meg hiányzom neki és szeret.
Azt válaszolom, hogy felmennék hozzá, ha hazaér.
Azt kérdezi, biztos, mert nem garantálja, hogy vissza tudja fogni magát. Elnevetem magam és megint, megint tudatosul bennem, hogy mennyire fontos nekem. A kisördög a vállamon azért odasúgja, hogy feledékeny vagyok, hisz könnyen odadobtam a testem másnak. A testem, de nem a szívem.
Egy órán belül otthon lesz, és alig várja, hogy kis menyasszonyát megölelje, írja kedvesen. Legalább ne lenne ilyen aranyos!
Vajon mit csináljak egy órán át? A kocsi harmadszorra sem indul. Kiszállok, felnyitom a motorháztetőt. Teljesen felesleges, hiszen nem értek hozzá. Csak bámulom a sok fura alkatrészt és dühösen leengedem. Tompán puffan egyet.
Szétnézek. A közelben nyitva van egy ír kocsma. Vagy valami, ami annak indult. Aztán egy elég lepusztult hellyé változott. Arra viszont jó, hogy gyorsan megigyak valamit. Valamit, ami hat. Hiába van zéró tolerancia. Nekem azon az estén azt hiszem kétszer is részem lesz benne.
A csapos mogorván néz rám, mintha utálná a vendégeket. Biztosan így is van, vagy éppen dolgozni utál.
Kérek egy martinit. Nem szeretem a piát, de az édes löttyökkel elvagyok. Aztán bámulom a pultot, amin egy légy lassan araszol felém. Legszívesebben lecsapnám, de inkább figyelem vékony lábait, amelyek ki tudja milyen trágyában lépkedtek, és most a poharam felé tartanak.
Megiszom a második pohárral is, ami arra jó, hogy enyhén megcsapja a fejem, de vezetni tudok mellette. Ha elkap a rendőr, úgyis mindegy lesz. Kapkodva fizetek, majdnem elfelejtek borravalót adni. Visszagyalogolok a kocsihoz és beülök. Alig telt el huszonöt perc, de már nem bírom tovább. Megpróbálom újra beindítani és csodák csodájára sikerül. Gyenge forgalom van, ezért tíz perc múlva Mátéék háza előtt állok. Leparkolok, és megint rám tör a sírás.
Vajon tönkretettem mindent? El tudja-e viselni a tettem súlyát? Mi lesz a kettőnk között fennálló bizalommal?
Megint ezeket mormolom magamban, nem mintha nem tettem volna az elmúlt napok alatt milliószor. A martini érdekes módon nem hat. Nem leszek tőle bátor és vicces, mint máskor. Jó kedvem sem lesz, az ellazulást meg abszolút elfelejthetem.
Hirtelen meglátom a vőlegényem kocsiját. Megáll a felhajtón, kiszáll, miközben telefonál. Vajon kivel beszélget? Csak nem vagyok féltékeny? Én? Akinek ehhez egy csepp joga sincs.
Nézem, ahogy felmegy a hátsó lépcsőn a tetőtérbe, ami az ő birodalma. Még nem sejt semmit. Még gyanútlanul nyitja az ajtót, és eszébe sem jut, hogy egy mondattal megváltoztatom az estéjét. Talán az életét is.
Kifújom az orrom, megigazítom a hajam és kiszállok. Én, a bukott menyasszony.
Nem csengetek, tudom, hogy a kallantyút hogyan kell elfordítani. Felvánszorgok és bekopogok.
– Gyere! – kiáltja.
Belépek, de nem látom. A fürdőben van.
Amikor kilép és elindul felém, megtorpan.
– Nyuszókám, mi történt? – ölel át melegen, védelmezőn.
Azonnal elerednek a könnyeim.
– Valamit el kell mondanom! – suttogom. – Valami olyasmit tettem, amit nem lett volna szabad.
Rám néz. Nem ölel már. Felhúzza a szemöldökét és vár. Én is.
– Dettó – mondja különös hangsúllyal.
Előző rész
Következő rész
fotó: Pinterest
