Lefelé a lejtőn

Egy verejtékcsepp gurult végig a hátán, miközben a táskájából túrta elő a pénztárcáját. Valahol az őskáoszban lehalkítva remegett a telefonja is. Idegesen kifizette a cuccokat, mondott egy viszlátot a kasszásnak, aztán kiviharzott az ajtón.

Félt, hogy megint az anyja keresi. Illetve attól tartott, hogy újra az ő ismerős, rekedtes hangját hallja meg, de az valami értelmezhetetlen mondathalmazzá formálódik majd. 

 
 

Hetente vitte neki a bevásárlást, a vitaminokat, és befizette a számlákat is. A gyógyszereket előre kiporciózta, hogy az anyja össze ne keverje, miből mennyit vesz be. Kétnaponta fel is hívta, hogy megbizonyosodjon róla, hogy minden rendben van, és nem emésztette fel az anyját a réges-régi gangos ház sűrű magánya. Az anyja soha nem hívta őt, képtelen volt megjegyezni, melyik gombot kell megnyomni ahhoz, hogy a lányánál csörögjön a készülék.

Ezért volt különös, amikor egyszer csak az anyja számát pillantotta meg a kijelzőn. Idegesen felkapta a kütyüt, de rögtön meg is nyugodott: a békés, halk hang közölte vele, hogy nincsen semmi baj. Majd hozzátette: nincs baj, hiszen a Balatonon nincs viharjelzés, így ő most megy, és a kis csónakon ki is hajózik. De időre visszaér, ígéri.

Földbe gyökerezett a lába. Mi van? Milyen csónak, milyen viharjelzés? Most ez vicc, vagy mégis hogy kell ezt érteni? Az anyja több évtizede Angyalföldön él. Persze, sokat emlegeti a Balatonon töltött boldog gyermekéveket… de… ez most akkor is olyan zagyva. Oda kell mennie mihamarabb. 

Gyorsan vett egy-két dolgot a ház alatti kisboltban – banánt, kekszet meg papírtörlőt, arra emlékezett, hogy ezek fogytak el az anyjánál – majd kocsiba pattant, és elindult. Remélte, hogy amint beszél az anyjával, rögtön kiderül, hogy csak a délutáni szunyókálás utáni álomittas mondatokat értette félre. 

Egy fél percig babrált a kulcsokkal, annyira remegett a keze. Az ajtón belépve ledobta a szatyrot, és hevesen kalimpáló szívvel nyitott be a nappali ajtaján. Az anyja a fotelben ült, és kifelé bámult az ablakon. A szemközti málladozó tűzfalat nézte, és lassan rápillantott.

– De jó, hogy jöttél. Már vártalak. Nagyon éhes vagyok – mondta az idős nő lassan, nyugodtan.

Felsóhajtott. Oké, nincs olyan nagy baj.

– Nagyon eláztam a kikötőben, hoznál pár száraz ruhát is nekem? – tette hozzá higgadtan.

Hosszú másodpercekig mozdulni sem tudott. Sejtette, hogy egyszer bekövetkezik. Azt is, hogy nehéz lesz végignézni, ahogy szeretett anyja leépül, elfogy, megsemmisül. 

Mégis annyira váratlanul érte, hogy elérkezett a perc, és ez a csodálatos ember elindult lefelé a lejtőn… Kiment a konyhába, és készített neki egy szendvicset. És persze vitt neki egy meleg pulcsit is, hogy meg ne fázzon a Balatoni szélben.

fotó: Pinterest

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here